Fiúk a klubban, esti nasi

-Hé, láttátok ma már a szexi ügyvédet? Apám ha lenne bátorságom már rég…
-Gabe fogd be! Egyébként is csak én játszhattok a seggeddel. Egy hármasban én…
-Oh csak nem félnél, hogy túl sok lenne neked? – mosolyogtam Reandyre, aki erre a mellette ülő Gabe arcát megfogva megcsókolta, majd visszanézett rám.
-Nekem nem is kell ennél több.

-Nekem se. – mondta ki nagyon halkan és áhítatosan Gabe, aki közben a barátjáról le nem vette a szemét.
A pizzéria hátsó bejáratának lépcsőjén ültünk és lassan már mennünk kellett volna vissza. De nem, ha a barátaimon múlik. Reandy mintha megérezte volna és most talán még lassabban engedték át magukat a csókjuknak. Már az is eléggé felizgatott, hogy a pizzéria feletti szomszéd került szóba, de most látva kettőjüket, egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam.
-Hé! – löktem egyet Reandy vállán, akire beintett nekem egyet, Gabe ajka sarkából meg egy vékony grimasz jelent meg. – Lejárt a szünet. Ideje dolgozni. Tudjátok, ahol most éppen vagyunk.
Sose volt ellenemre, ha két férfi csókolózni kezd előttem, de a holnapi cukrász vizsga szinte maximumra állította bennem az idegességi fokozatot. Ha pedig tudnám, hogy sikerülne, biztosan nem érdekelne, ha a fönők rajta kapna minket a henyélésen, viszont ez még nem volt kőbe vésve és ráadásul szerettem itt dolgozni.
Jó környék. Jó fej emberek. Kellő borravaló. Plusz a pizzéria felett lakó szomszéd jelenléte. Gerald, a felettesünk egyik régi ismerősének a fia lakik itt már lassan 1 hónapja. Ügyvéd, szóval minden létező vicc, poén, szófordulat ami a munkájához köthető már elhangzott a konyhán, persze mindaddig, míg nem egyszer póló nélkül jött le és kért egy eszpresszó kávét.
Azért is tudom, ilyen pontosan, mert én voltam a szerencsés kiválasztott, aki éppen a pultot mosta le a reggeli nyitás előtt. A létező összes istennek köszönetet mondtam magamban, miközben hátra mentem elkészíteni a kávéját. A többiek a szemüket összehúzva és lassan már az elme osztály számát hívva figyelték a fülig érő mosolyomat, miközben a tejet forraltam fel.
– Miért nem használod a gépet? – kérdezte Gabe, mire én csak egy fejrándítással a pult felé irányítottam a figyelmét.
Nem tudtam milyen reakciót váltott ki belőle, viszont abban biztos voltam, hogy a melléje érkező Reandy sem tudott megszólalni egy percig. Én pedig, mint aki az év dolgozója lenne, a kávé mellé édes kekszet, cukrot meg egy kanalat is tettem. A La Pizza-ban az itt tartózkodásom alatt soha senki nem készített még kávét vendégnek. Szóval az egész eléggé furcsa volt. A tiramisu és a somlói hozzávalója aznap kevésnek bizonyultak. Gerald természetesen nem volt jó kedvében. Én bevallottam, ő pedig levont a béremből, miközben egy idétlen mosoly jelent meg a szája szélén. Azóta sem tudom, miért tette ezt, mert a főnök sose szokott mosolyogni, ellenben a következő hónapban már újra a rendes fizetésemet kaptam meg. Ilyen, ami Geraldunk. Igazságos, de néha egy igazi segg tudott lenni. De visszatérve a reggelhez, abszolút megérte.
-Váoh, nem is tudtam, hogy nálatok friss kávét is lehet kapni. – mondta miután leraktam elé a pultra, ő meg felvéve a csészét belekortyolt. – Oh, ez nagyon finom. Esküszöm még az enyémnél is jobb.
-Örülök. – miközben a fekete vászon nadrágtól fölfelé vezető apró világos barna szőrzetét követtem végig a szememmel.
Hogy mi volt az újdonság a többi alkalmi partnereimhez képest? – nem vagyok az a „Ide nézz világ marha boldog vagyok” típus vagy „Alig bírok magammal, hogy nehogy hozzád érjek bébi” ember. Ellenben, ha nem is az elsőt, de az utóbbit biztos éreztem. Végig követtem volna az ujjammal a köldökénél sűrűsödő vonalat, majd ugyanezt megtenném a nyelvemmel is. Nem akartam furcsának tűnni, de megnyaltam az ajkam peremét, ahogy a csészét újra a szájához emelte és hasizma alatt rejlő keménység megmutatkozott.
Elképesztő, hogy egy embernek milyen perverz ötletei támadhatnak csak egy izmos has láttán. Ha belenyalnék a köldökébe, az tetszene neki? Kíváncsi lennék, mely része lenne az, amit, ha finoman megharapnék összerezdülne az élvezettől? Tejszínhab vagy legyen valami még édesebb? Meleg csoki öntet? – és máris elképzeltem, ahogy a sötét édes folyadék a hasán túleredne.
Arra a pontra, amely éppen a nadrágjától nem látható, de a fejemben tökéletesen lejátszódott a jelenet. Minden részlete.
-Szeretsz itt lenni? – a kérdést hallottam és azt mondtam, amit szeretnék, nem azt, amit kéne.
Nagy különbség.
-Veled? Igen. – csend.
Ő rám nézett. Én visszanézetem. Még mindig egyikünk sem szólalt meg. Aztán rájöttem. A férfi mosolygott. Én elvörösödtem és gyorsan kijavítottam, közben, mint valami karmester összevissza mutogattam magam körül.
-Azaz úgy értetted, hogy itt dolgozni? Igen! Nagyon is. – bólogattam, míg ő a szemét se vette le rólam, miközben kortyolt egyet a csészéből. – Igen. Imádok itt lenni. Nagyon…. nagyon…. jó itt.
Bevallom újra a felsőtestét kezdtem bámulni. Feljebb a világos szőrszálak szinte eltűntek a barna bőrszínének árnyalatában. Csokoládé. Benne finoman elkeverve némi fehér tejszínnel. Nem sokkal, csak annyira, hogy éppen tökéletes legyen az összhatás. Ő pedig az volt. A domborodó mellkasán a mellbimbók. Eleinte csak finoman nyálaznám őket, míg nem hallva a finom sóhajait a fejem fölött, bekapnám őket. Mint két étcsokis bonbont, addig szopogatnám a számban őket, míg nem már csak a közepén rejtőző meglepetés maradna. Aztán beleharapnék, hogy megtudjam mi lehet még ennél is édesebb. Számomra persze ez csak annyit jelentene, hogy mi történne csak utána.
Elnéztem és a pulton már azt vettem észre, hogy a csésze melletti babapiskótát nyomja bele a maradék kávéba. Felnéztem és szinte tudtam, hogy nagyjából egyszerre pislantottunk a másik felé.
-Jó étvágyat! – erre egy apró gödröcske jelent meg a szája sarkán.
-Köszi! Bár nem szoktam ilyet csinálni. – megforgatta a piskótát a csészében, majd kivette.
-Mit? Reggelizni? Sütizni? – közben a pult alul elővettem egy rongyot, hogy letöröljek valamit.
Igazából bármit a kezembe vettem volna, hogy közben ne azon gondolkodjak, milyen lenne megérinteni. Végül ott álltam, mint egy idióta és csak gyűrögettem a kezemben.
-Egyik sem, ha lehetek őszinte. Most is csak azért jöttem le, mert tönkrement a kávéfőzőm és reméltem, hogy itt lenn kaphattok valami életmentőt, mielőtt a bíróságra mennék. – a szájához emelte a már kávés végű babapiskótát. – Ez pedig több volt, mint életmentés. Kösz haver.
Ráharapott, majd jóízűen és mosolyogva újra belemártotta a kávéba, aminek persze semmi köze nem volt az eszpresszóhoz.
-Nincs mit… haver. – a rongyot még mindig a kezemben szorongattam, ami nem volt jó ötlet tekintve, hogy a barna izmos karját figyeltem, miközben kiissza az utolsó cseppet is a csészéből.
Aztán lerakta, majd a szemembe nézett megint, én pedig mintha csak most látnám először életemben, ami nagyjából igaz is volt, a legszebb kékeszöld színű íriszek pillantottak vissza rám.
Amit legszívesebben elnéztem volna egész nap. Éjjel és nappal. Aztán keresni kezdtem az agyamban, hogy van-e egyáltalán valami, aminek ilyen lehet a színe. Talán egy kis fekete szedret ha összetörnék keverve némi kiwi húsával, majd a tejszínnel alaposan összedolgoznám? –miket is beszélek, hisz még csak kezdő cukrász sem vagyok.
Mégis valahogy éreztem, hogy nem lenne rossz párosítás, főleg ha rajta kóstolnám meg. A fény megcsillant a sötét szőke rövid haján. A szemöldöke egy kissé megemelkedett és mielőtt bármilyen további fantáziámat éltem volna át, végre eljutott hozzám a hangja.
-Hé! Itt vagy még? Mennyivel tartozom? – éreztem, hogy ég az arcom, kinyitottam a számat és megint nem gondolkodtam előtte.
-Fekete szeder és kiwi a szemed. Mi? – általában azt hinném, hogy az ember ilyenkor vagy ott hagyja a pénzt csendben, vagy még mielőtt bármi más történne azon nyomban lelépne.
De ő egyiket sem tette.
-Ezt vehettem úgy, hogy jogilag a személyemet érintő általánosság helyett az említett testrészemet két gyümölcshöz hasonlította? Mert ez elég furán hangzik köztünk mondva. – a pult lett vékonyabb vagy tényleg egy kissé beljebb hajolt miközben ezt mondta.
Ilyenkor mit válaszol az ember? – természetesen még több hülyeséget.
-Nem. Azaz igen, félig meddig. Vagyis… – a szája fölfelé gördült és teljesen biztos voltam benne, hogy nem az elfogyasztott kávénak van ilyen jó illata. – Keverve. A két gyümölcs némi tejszínnel. Két piskóta közé. Aztán 1-2 órát a hűtőben állni hagyni.
Aztán beállt a csend, én pedig örültem, hogy legalább a tartalomjegyzéket nem mondtam el neki a cukrász tankönyvemből. Habár nem úgy tűnt, mintha zavarta volna amit mondok, mert éppenséggel elég közel volt már az ajkamhoz. Elképzeltem. Már éreztem is. Azt se érdekelt, ha kirúgnak miatta, amikor váratlanul megszólalt és mint egy kidurrant lufi, elszállt a pillanat.
-Gerald. – nem szívesen mondom, de ebben a helyzetben szerintem senki emberfia nem örömmel hallaná vissza a főnöke nevét, főleg, ha csak annyit tudsz mondani rá, hogy:
-He? – amitől talán ő is kissé összezavarodott, mert látszott rajta, hogy nem igazán tudja miért is mondta ezt.
-Gerald. A főnököd. Az apám barátja. Vagyis… – még mindig közel voltunk egymáshoz és testközelből látva Mr. Ügyvéd Felső Nélkül-t elvörösödni megért minden pénzt, viszont mind eközben nem nézett a szemembe. – Szerintem jobb lenne, ha nem nagyon mondanád ezt senkinek. Gerald szereti, ha minden úgy van, ahogy lennie kell. Egyébként sem hangzott túl olaszos édességnek. – az utolsó mondatot nagyon halkan ejtette ki, mintha már azt is bántotta volna, hogy ezt kimondta.
Nem vettem magamra, főleg azért mert most először mondtam el bárkinek is a sütemény ötletemet. Bár fájt, hogy ezt gondolta, egyben teljesen érhető volt. Az apjának a barátja. Szinte akkor családtag, nem?
-Nem. Persze. Nem is úgy értettem, hogy itt kezdeném készíteni, meg árulni is. Gerald biztos megölne. – a távolság köztünk egyre jobban nőtt, ahogy visszasüppedt a székre és már a zsebéhez kezdett nyúlni. – Hagyd csak. Meghívtalak.
Újra magamon érezve a tekintettét, tudtam, hogy az előbbi feszültség el is tűnt közöttünk. Habár azt se nagyon értettem, hogy mi okozta.
-Köszi még egyszer…
-Paul. – bólintott és leszállva a székről már indult volna el, amikor még visszanézett.
Nem tudom mi okból, de én sem tudtam máshova nézni egy ideig. A feneke csak úgy vonzotta a tekintetemet. Szóval merőben és teljesen jól láthatóan bámultam a hátsóját. De hála a remek érzékeimnek, ami persze nincs, gyorsan a szemébe néztem és éreztem, hogy újra elvörösödöm.
-Ken. – mondta, aztán felsietett az emeleti lépcsőn a lakásához.
Én pedig nagyon hülyén éreztem magam. A többiek ahogy visszatértem a konyhába, röhögni kezdtek. Gabe vigyorgott felém. Reandy forgatta a szemét. A nap hátralévő részében meg hallgathattam Gerald panaszkodását, hogy ki evett a hozzávalókból.
-Na mi van Paul? Csak nem ő jutott az eszedbe? – kérdezte Reandy miközben felálltunk, én pedig szótlanul követni kezdtem őket befelé az étterem hátsó ajtaján.
-Naná, hogy rágondolt, nem látod, hogy mennyire vörös, mint a rák? – ezután döntöttem el, hogy mostantól utálni fogom mind a kettőjüket.
-Biztos csinálna még egy kávét neki?
-Igen, de most az ő babapiskótáját ajánlaná fel az ügyvédúrnak.
Gabe és Reandy végig nevették az utat a konyhába, miközben én csendben haladtam a hátuk mögött. Ők valami másról beszélni kezdtek, míg én kinéztem az asztalokhoz, meg a pulthoz. Ken nem volt sehol.
-Biztosan még betoppan zárásig. – súgta oda nekem Gabe, majd egy nagyot ugrott, mikor a barátja belecsípett a fenekébe.
Ma lesz közel 5 éve, hogy együtt vannak. Szerencsések és még mindig teljesen bolondok a szerelemtől.
-És ha nem? – néztem Reandyre, aki meghúzva a vállát egy grimaszt vágott. – Úgy is egész este itt leszel. Nem emlékszel? Tiéd ma a takarítás és a zárás. Csak nehogy még több mocskot csináljatok az ügyvédúrral. – Gabe erre belebokszolt a vállába, a férfi nevetett, én pedig felvettem a köntöst és inkább elkezdtem felvágni a kolbászt.
Természetesen tudtam, hogy ma este én fogok zárni, főleg mert akkor fogom elkészíteni a süteményemet a holnapi cukrász vizsgára. Így, ha még össze is futnék Kennel, akkor se lenne rá időm, hogy újabb „kávét” csináljak neki. Nem, most sokkal fontosabb dolgok jártak az eszemben. Megcsinálni a legjobb sütit, amit életemben csináltam. Elvinni a holnapi bemutatóra. Felvételt nyerni a cukrász suliba és onnantól meg sem állni, míg egy saját cukrászdát nem nyitok. A terv nem hangzott rosszul. Már csak meg is kellett valósítani. Az éjszakai órák meg úgy sem fognak másként eltelni, mint takarítással, sütéssel, majd végül zárással. Semmi több és semmi Mr. Ügyvéd Felső Nélkül.

Talán csak egy kis köszönés és annyi. Na jó, meg némi „Milyen volt a napod? Hogy vagy? Akarsz még egy kávét?” – igen, jó ötlet csak még tegyük hozzá, hogy felső nélkül nem is az igazi olaszos élmény kávét inni. Ezt sosem fogom kimondani. Nincs az az isten, hogy én ezt tegyem. De rájöttem, hogy a kávé incidens után én bármire képes vagyok, csak, hogy lejárassam magam Ken előtt.
Akkora egy balek vagyok. Rég volt az igaz, de hogy ennyire? – a munka és a cukrásziskola előbbnek tűnt mindennél mostanáig. Még a felmosóval a kezemben is csak az ajtót bámultam vagy mikor letöröltem az asztalokat, vagy a mosogatás közepette tartva egy kis pihenőt kinéztem, hát ha abban a pillanatban lépne be az étterembe.
Szánalmasnak éreztem magam és egyre jobban, ahogy rájöttem, hogy tévedtem. Ráadásul a kávé incidens óta alig láttam őt. Beköszönt néha a konyhába, de mire odafordulhattam volna, már elment. Nem is tudom miért töprengek ennyit rajta. – kérdeztem magamtól, miközben elrakva takarító eszközöket visszamentem a konyhába.
-Ideje neki látni annak a sütinek. – elővettem pár tálat, bekészítettem a lehetséges hozzávalókat, az evőeszközöket és még a könyvben is oda lapoztam ahhoz a recepthez, amit kigondoltam, mégis az eszem teljesen máshol járt.
Eleinte persze követtem a leírást. Kellett 6 tojás, amelynek szét kell választani a sárgát a fehérjétől. A lisztet összekeverni a cukorral és a vaníliás cukorral. Aztán hirtelen ott az üres konyhában nagyon egyedül éreztem magam. Nem először csináltam Gerald háta mögött süteményt a konyhában esténként, hogy gyakorolhassak, de érezve a közeledő holnap súlyát a vállamon, kissé megrémisztett. Elterveztem előre mindent. Ha legalábbis a leendő karrier pályámról volt szó, nagy idézőjelekkel közbe fogva. Ellenben a Kennel történt flörtölés ráébresztett arra, hogy mennyire is hiányzik valaki az életemből. Gabe és Reandytől persze már sok ajánlatot kaptam amióta itt dolgozom, egy dupla randira valamelyik barátjukkal. Talán most az egyszer megpróbálhatnám, nem pedig a szakácskönyv mögé bújva figyelni az életet, ami elmegy mellettem. Ezt érezném Kennel is? Nem. – ráztam meg a fejemet, miközben a tésztát kevergettem és a tűzhelyen ránéztem a benne melegedő zöld színű krémre. De ő volt az aki rávilágított, hogy nem jó egyedül lenni. – és helyeslés képpen bólintva egyet elővettem a mobilomat a zsebemből és írni kezdtem Gabenek egy üzenetet. Közben már jónak találva az édes pisztácia krém állagát, levettem a tűzről. A szín eszembe juttatta a szemét, de még mielőtt tovább gondolhattam volna, gyorsan befejeztem és elküldtem neki.

Paul: Szia! Remélem nem zavartam meg semmit, amit persze azonnal visszavonok, mert ha nem dolgoztok, akkor otthon az ágyat akarjátok ketté törni egymás alatt. Szóval csak érdeklődnék, hogy lenne-e még olyan barátotok, aki még szívesen eljönne velem egy randira. Nem mintha elkeseredett lennék éppen, habár most ezt írva, pontosan az ellenkezőjét fogod hinni rólam. Oké és kérlek ne szólj Reandynek erről. Nincs kedvem egész éjjel olvasni, holnap meg a munkában hallgatni, hogy „Paul végre elveszti másodszorra is a segg szüzességét”. Köszi. További jó dugó estét! Csáó!

A tészta is kész lett, de még mielőtt az egészet betenném kellett egy próba süti. Közben is előkészületben volt a marcipán, a máz, amit a későbbiekben fogok rárakni. Előmelegítettem a sütőt, miközben írtam az üzenet, így berakva egy kisebb adagot, vártam, hogy megsüljön. A telefonom berregni kezdett többször is, mint kéne, ami azt súgta, hogy Gabe elmondta neki. Én ki fogom nyírni. – de még mielőtt megnéztem volna már elindultam, hogy kinézzek, amikor félúton meggondoltam magam és inkább ránéztem a mobilom kijelzőjére. Természetesen mind kettőtől jött üzenet.

Gabe: „Oh de sajnálom szóval nem jött el. 🙁 Most biztos otthon ülsz egyedül és szomorkodsz – igen ez az a pont, amikor végre el kéne nekik mondanom a cukrász sulit, de úgy gondoltam várok még vele, legalábbis addig míg fel nem vesznek – Átjöhettél volna hozzánk. Éppen filmet nézünk. Mellesleg az ágyunk még egyben van. Az előző meg túl öreg volt, azért esett szét alattunk. Igen szex közben, de akkor is antik volt már. A kérdésedre pedig igen van, bár legszívesebben Mr. Ügyvédúrral láttalak volna szívesen, ahogy a tárgyalóteremben alaposan kihallgat. És előre is bocsánatot kérek Reandy nevében.

Reandy: Boldog második szüzesség elvesztést a fenekednek haver! Hidd el, jó érzés lesz végre egy nagy, kemény…

Csöng! Csöng! Csöng!

Hála a sütőnek, ma éjszaka nem lesznek rémálmaim. Egyszer átküldött Reandy egy videót azzal a céllal, hogy szerintem milyen ajándékot vegyen Gabenek az évfordulójukra. Egy másfél órás bőrruhás meleg pornót küldött át, amiben az embereket vagy elnáspángolták vagy kikötözték egy szájpecekkel. Ezután azt ajánlottam neki, hogy vegyen inkább egy virágot és egy koncert jegyet neki a kedvenc bandájára. A jegy maradt, de a cserepes virág helyett vett neki egy bilincset. Gabe-t még soha nem láttam ennyire elvörösödni, mikor rábeszéltem, hogy mesélje el, mit csináltak vele és meg kellett hagyni Reandy tényleg kreatívnak bizonyult, ha szexről volt szó. Utána persze rögvest kellett otthon egy hideg zuhany, hogy kiverjem a fejemből „ A rabló és a pandúr” játék minden részletét. Másnap persze Gabe barátja azzal szívatott, hogy szívesen kölcsönadja a tartalék bilincsét, ha kell és természetesen átküldi néhány haverját is a kulccsal együtt az este folyamán. A részletekbe nem mennék bele, de ők ketten megérik a pénzüket, ha az én szexuális életemről volt szó. A legjobb barátaim, sose válnék meg tőlük. – gondoltam miközben kivettem a megsült tésztát.
Egy tálcára raktam, ahol ketté vágtam és a kész krémet elkentem a kettő között. Aztán összeillesztettem a két piskóta felét és visszaraktam még pár percre sülni, miközben az utolsó finomításokat végeztem a tejfehér marcipán mázon. Közben jöttek az újabb üzenetek mind a kettőjüktől. Csak rápillantottam párra és már is legszívesebben nevettem volna hangosan.

Gabe: Elnézést a barátom miatt, de úgy látszik elfelejtette a jó modort, meg, hogy néha ne legyen egy segg.

Reandy: Gabe nevében meg azt üzenem , hogy egy órája még mikor teljesen benne volt a farkam, akkor megismétlem: „ Isten vagy! Istenkirály! Elfogok menni azonnal!” Persze nem én mondtam.

Gabe: Ráadásul nincs is olyan, hogy valaki másodszorra veszítse el a segg szüzességét. Egyébként, Ken fel sem bukkant egész éjjel? Biztosan nehéz…

Reandy: Bocs Paul, de éppen bemutatom a szerelmemnek, hogy milyen érzés másodszorra is elveszíteni a segg szüzességét. Drukkolj!

Ezt pedig már ne hagyhattam szó nélkül.

Paul: Sok sikert! Jó mulatást gyerekek és csak óvatosan!

Gabe: Na, de Paul, hogy te milyen egy…

Reandy: Igenis anyu! Készítsd fel a segged holnap, mert egy nagy…

Csöng! Csöng! Csöng!

Oh és kész a süti! Hála az égnek! – kivettem, majd szépen elkentem rajta a fehér marcipánt és beraktam a hűtőbe állni egy, max fél óráig.
Közben abba maradtak az üzenetek, máris hiányolni kezdtem a két jó madarat, amikor megszólalt a bejárat fölött lévő csengő. Kimentem a konyhából, miközben a telefont visszaraktam a zsebembe és szemben találtam magam Kennel, ahogy a pultnál ült.
Karikás szemekkel. Rám mosolygott, de éreztem, hogy volt némi erőlködés mögötte, ami furcsamód arra késztet, hogy viszonozzam és már is elővillantotta az igazi sármját, mint a reggeli kávénál.
-Jó estét kívánok! Cukrász. – ha így akar játszani, legyen így és újfent nem gondolkodtam előre.
-Jó estét Mr. Ügyvéd Felső Nélkül! – a szeme kikerekedett és az eddigi fáradtság eltűnve az arcáról, hangosan nevetni kezdett, én meg persze próbáltam menteni a menthetőt. – Ezt nem állt szándékomban hangosan kimondani.
A nevetés lassan alábbhagyva felnézett rám és rákérdezett.
-Miért nem? – komoly volt és most először láttam meg benne az ügyvédet, aki nap, mint nap a bíróságon tölti az idejét.
Én pedig, mint valami sült hal csak tátogni tudtam pár percig, míg nem találtam egy kis kaput.
-Nem vagy éhes? – még mindig engem nézett azzal az „Akkor is kiszedem belőled az igazságot Paul, mert ügyvéd vagyok” nézéssel, de erős maradtam. – Na jó bevallom!
A kezemet is feltartottam előtte, mint akit rajta kaptak, hogy rosszban sántikál. Bevallom, eszembe jutott Gabe és Reandy bilincses játéka, ami nem kicsit zavart össze, pláne, hogy Ken közben végig engem nézett. Eleinte fel sem tűnt, de a nyakkendője a nyakában lógott, a fehér ingének az első három gombja ki volt gombolva és az öltönye a pultra volt dobva. Fáradt volt, én pedig csak feltartom, nem beszélve, hogy ő is engem.
-Tudod mit? Inkább felejtsük el. Látom, hogy fáradt vagy és… – hirtelen közbe szólt és még a mutatóujjával is nyomatékosította a szavait.
-Nem, nem Paul. Mostmár felkeltetted az érdeklődésemet. – felállt a székről és csak most vettem észre, hogy szinte egy magasak voltunk, egy kicsivel megelőzött engem, de nem úgy, hogy felfelé kéne tartanom a fejemet. – Szóval két lehetőség van. Vagy elmondod miért váltottál hirtelen témát önszántadból vagy ráveszlek, hogy elmondd.
-Hogyan? – egyrészt, mert azonnal kíváncsivá tett vele, másrészt nagyon is akartam, hogy rávegyen a beszédre.
Közelebb hajolt és újra ott voltunk, ahol a reggelinél abbamaradt, csak most rajtunk kívül nem volt senki más az étteremben. Az utcáról csak egy pár autó hangja szűrődött be az útról, egyébként meg csak a kettőnk lélegzetét lehetett hallani. Ken pedig, ahogy már szinte az ajkával érintette az arcomat miközben elkezdte mondani, nagy kísértést éreztem, hogy felé forduljak teljesen.
-Először is jobban meg kell ismerkednünk. – a kezével átnyúlt és éreztem, hogy csak pár centi választja el az ujjaimtól. – Tudnom kell, hogy mi az, amit el akarsz érni az életben. Mik az álmaid? Vágyaid? Szoktál-e néha olyanra gondolni, ami rossz ötletnek tűnik az elején, de aztán már nem érdekel semmi más csak, hogy végre megtedd? – az utolsó kérdésre felkaptam a fejem és láttam rajta, hogy ezt ő is tudja.
-Úgy látszik mégis csak túlóráznom kell. – az ujját odatolta az enyémhez. – Nyugi Paul. A te ügyedet ingyen vállalom el. – az arca hozzám simult.
A szája már ott volt az ajkamon. A testéből eredő forróság elgyengített, de valami oknál fogva én elhátráltam és azt mondtam:
-A sütemény! – Ken ledermedt és értetlenül rám nézett.
-Mi? – szerintem simán írhatnék erről egy könyvet, aminek a címe lehetne: „ A férfi, aki nem volt képes észrevenni a legnyilvánvalóbb csók kísérletet egy szexi pasitól, ezért örökre egyedül maradt”.
A címen még kell rövidítenem, de majd úgy is lesz időm a szinglik klubjában. A végső kétségbeesésemben pedig bólogatni kezdtem.
-Szóval akkor hozom a sütit. – mutattam a konyha felé, miközben Ken reményvesztetten visszaült a helyére, én meg azt kívántam bárcsak más valaki lennék.
De tényleg, akárki jobb lenne nálam – kivettem a pisztáciás süteményt a hűtőből, ráraktam egy tiszta tányérra és hozzá egy villával kiléptem a konyhából.
Meglepődtem, amikor még a férfit ott találtam a helyén.
-Azt hittem elmentél. – nem téve hozzá, hogy a sikertelen csók kísérlet után.
-Nem akartalak cserben hagyni. – mindeddig nem néztem a szemébe, de hallva, hogy még egyáltalán szóba áll velem, megnyugtatott.
Amikor látta rajtam a változást, elvette tőlem a tányért, ami közben az ujjaink egymáshoz simultak. Gyors volt. Túlságosan is és legszívesebben újra megérintettem volna.
-Egyébként is farkaséhes vagyok. – mondta ezt váratlan jókedvvel a hangjában, ahogy a villát belemélyesztette a sütemény fehér mázába, ami törni kezdett az első falat kimetszésével.
Ami között pedig előtört a zöld pisztácia krém. Csodálatosnak találtam, de aztán Ken felé fordultam, aki bekapva a szájába ízlelgetni kezdte. Visszavonom az előbbit, mert azt az örömöt és csodálatot, ami ki ült az ügyvédúr arcán, azt sose tudnám elfelejteni. Tiszta varázslat volt és az előbbi botlásom a csóknál már nem is tűnt annyira igazinak, mint itt lenni és nézni, ahogy a férfi egy újabb falatot vett a süteményből. A reakció nem változott, mégis égetett a kíváncsiság, hogy szóban hogyan tudná leírni, milyen. Főleg, mert ezenkívül volt még egy pár, ami csak arra vár, hogy elkészülhessen. De Ken türelemre ösztökélt.
Egyrészt, mert az első próbálkozásomnál az ujját a számra tette, de még mielőtt bármit tehettem volna elvette. Mintha megérezte volna, hogy mire készülök a nyelvemmel. Másodsorban pedig belemerültem a nézésébe, amit valamiért megunhatatlannak találtam. Még ha minden egyes falat után tudtam, hogy az íz nem változhatott meg közben és tudtam, hogy ugyanazt érzi minden egyes villára tűzött falat után. Míg végül a tányéron semmi nem maradt és az első kérdése Kennek az volt, hogy:
-Van még? – bólintottam, aztán hirtelen rázni kezdtem a fejemet, mint akinek elment az esze.
-Vagyis van, csak még nincs kész. De ha akarod, megvárhatod. Nem tart sokáig. De ha mégis inkább…
-Megvárom Paul. Időm, mint a tenger. – így hát visszamentem a konyhába és neki készültem a többinek is, miközben azon járt a fejem, hogy mi lesz azután, ha elkészülnek.
Kent a kispadra ültettem akaratlanul és éreztem, hogy nem fog lépni, míg én meg nem teszem az első lépést felé. Az ötlet, ami kezdett alakot ölteni bennem, merész volt, de tetszett és csak remélni tudtam, hogy nem fog ezután másképp nézni rám, mint most. Habár ennél rosszabb már nem lehet. – gondoltam magamba, miközben beraktam a tésztát a sütőbe és beállítottam az időzítőt.
Ideje volt, hogy a kezembe vegyem az ügyet.

Miért olyan nehéz? De komolyan? – kérdeztem magamtól, miközben még mindig a sütő előtt álltam. A terv meg volt és már csak véghez kellett vinnem, illetve nem ártott volna némi bátorságot is összeszednem. Ezért is mentem a hűtőhöz. Egyrészt kifogásként, másrészt, mert kellett még egy kis idő gondolkodni. Ahogy kinyitottam és megcsapott a kellemes hűvös levegő jobban éreztem magam. Nem is voltam a tudatában, hogy mennyire melegem volt eddig. Bizonyára nem segített a komfort érzetemen az sem, hogy az illatom felért egy hathetes torna zoknival, amit megforgattak jó alaposan valamilyen olasz fűszer keverékben. Ha pedig én érzem, akkor biztosan ő is érezte – ez a felismerés sem vitt előbbre az ötletem megvalósításában.
Habár a tény az tény. Egész nap itt dolgoztam és még este is itt vagyok. Készülők a holnapi cukrász vizsgámra. Közben megpróbálok megszerezni vagy éppen ellenkezőleg elijeszteni egy rendes, jóképű és igazán végtelen türelmű pasit, akit bizonyára meg sem érdemlek. Oké! Nagy levegő és most azonnal ki… – már csuktam volna be a hűtő ajtaját, amikor megláttam valamit, ami talán segíthetne előbbre vinni a dolgokat. Megragadtam és nem is gondolva a következményekre, főleg Geraldra, kiléptem a konyhából és meglepődve vettem észre, hogy Ken már a pult mögött állt.
-Szóval, lehetek őszinte? – nem tettem semmit, mégis ezt jó jelnek véve folytatta, miközben az állát masszírozta, közben le nem véve rólam a szemét. – Mi van közted és a sütemény között?
Már válaszolni akartam, valami hülyeséget, mint ahogy szokásom, de hála az égnek megmentett tőle.
-Vagyis átfogalmazom. – intett a kezével miközben az ég felé fordítva a tekintetét gondolkodni kezdett.
Most, hogy már nem volt köztünk a pult, éreztem nincs visszaút innen. Egyre közeledett felém. Én pedig kész voltam átadni magam neki. A kezemben fogtam kitartóan és gondosan a hátam mögé tettem. Látszólag Kennek fel sem tűnt, hogy valamit dugdosnék előle. A nyakkendője már ott volt az öltönyön és mintha a nadrágjának az öve is kissé meg lett volna lazítva. Nem beszélve arról, hogy a lábán már csak a fekete zoknija volt rajta. Mint mondtam egyre közeledett és szinte máris túl öltözöttnek éreztem magamat.
-Megvan. – nézett rám újból és tett felém egy lépést.
Nem volt közel, de az, hogy még kinyújtanom sem kéne a karomat, ahhoz, ha meg akarnám érinteni most rögtön, az némileg bezavart abbéli tervembe, amit előbb találtam ki. Végülis nem minden ötlet jöhet össze, pláne egy rafinált, szexi ügyvéddel szemben, aki még mindig itt állt előttem. Engem nézett és én csak vártam türelmesen, hogy mit akar mondani. Közben nem tehetek róla, de voltak pillanatok, amikor az ajkára terelődött a pillantásom. Tudva azt, hogy pár perce még olyan közel voltam hozzá, szinte már éreztem is azt a csókot. Ami persze cseppet sem segített ebben a helyzetben. Főleg, mert utána mindig gyorsan a szemébe néztem és próbáltam nem „arra” gondolni, ami a fejemben lejátszódik éppen. Ő persze tudta. A felfelé kerekedő mosolya. A csillogás a tenger színű íriszében. Nem felejtve el azt sem, hogy közben egy újabb lépést tett felém. Szóval, már elég közel álltunk egymáshoz. Nagyon szorosan. Láttam rajta, hogy minden percét élvezi, majd végre megkegyelmezett rajtam. Habár jobb lett volna, ha maradunk csendben, gondoltam utána, mikor elhangzott az újabb kérdése.
-Féltékenynek kéne lennem a sütidre? – a kezei ráfonódtak a derekamra, én pedig nem tudtam megszólalni hirtelen.
Még ez a könnyed érintés is annyira intenzívnek tűnt számomra, hogy szinte nevetségesnek tűnt az egész. Mindent elfelejtettem abban a pillanatban és csak arra vágytam, hogy a ruha helyett a bőrömet érintse meg.
Meg akartam kérni, nem is parancsolni, hogy nyúljon a kötényem és a pólóm alá most azonnal. Mert tudtam, ha megtenné, akkor már tényleg nem menekülnék tovább. Ott maradnék vele. Átérezni a forróságot mind a tíz ujján keresztül a testemen, ahogy a ruháim alatt egyre több részemet érinti meg. Aztán a valóság még jobb lett, ahogy már átkarolt teljesen és a teste az enyémhez simult. Itt volt előttem. Teljes nagyságában. Ahogy pedig ez a gondolat megvilágosodott bennem, rájöttem, hogy nem csak fent, de lent is forrósodott a helyzet. Teljes hosszában. Ha maradt is bennem némi utolsó késztetés, hogy ellenálljak, az már rég oda lett.
Ez pedig jó volt. Nagyon jó. Erre is szükségem lesz mind végig – ébredtem rá most és végre itt volt előttem a lehetőség. Már csak ki kellett mondanom.
-Benyújthatnék egy pereskedési kérvényt ellene, amiért ilyen helyzetbe hoz. – a feje mozdulatának vonalát követve, tudtam, hogy most meg fog történni.
-Remélem megérted Paul, hogy egy ügyvéd mindig megkapja, amit akar.
Nagyon közel volt. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Pisztácia és marcipán keveréke. Mosolyogtam.
-Paul. – ahogy kimondta a nevem, abban minden benne volt, én pedig már belefáradtam abba, hogy meneküljek előle.
-Igen. – suttogtam és becsukva a szememet vártam, hogy megtörténjen.
De ahogy számítani lehetett, vagyis én, sem Ken nem gondoltunk erre abban a pillanatban, megszólalt az a hülye csengő.

Csöng! Csöng! Csöng!

Én pedig, mint jó szokásomhoz híven elrontottam az egészet.
-Elmegyek. – vagy még rosszabb, nézve Ken megilletődött arckifejezést.
-Már most rögtön? Vagyis ez nem gond… Meg kicsit hízelgő, de… – a keze lecsúszott rólam és már is hiány érzetem támadt miattuk.
Újra visszatértünk a két lépés távolsághoz, de mihamarabb le kellett állítanom, mielőtt még valami olyasmit mond, amit megbánna.
-Várj! Mi?! Nem! – mosolyogtam rá idétlenül, miközben lassan hátrafelé lépkedtem a konyhába és mutattam a hátam mögé – A sütihez kell mennem. Meg kell néznem és el kell készítenem. Mert fontos. Nem úgy, min te. Mert te fontosabb vagy nekem. Vagyis nem úgy, de… De fontos. Nagyon. Szóval én…
Aztán végre eltűntem a szeme elől és azt hiszem kész voltam elkönyvelni, hogy mikor visszatérek ő már nem lesz ott.

Most az egyszer pedig gondolni sem akartam egyetlen egy süteményre sem. De sajnos muszáj volt. A kezemből leraktam a ma esti munkaasztalomra és nem is bírtam ránézni. Még gondolni sem, hogy mit terveztem vele. Kivettem a sütőből a tepsit, majd a megsült piskótát gondosan elhelyeztem egy tálon. A terjengő édes illat most nem tudott mosolyt csalni az arcomra. Főleg, mert hallottam a mozgást kint. Megpróbáltam hasonló kockákra vágni, majd ketté szelni őket, hogy arányos legyen, de megmondom őszintén, már nagyon érdekelt. Aztán a holnapra gondoltam és hogy még megannyi lehetőségem lesz az életben. Csak nem Kennel – aminek felismerése nem tett jót az így is remek kedvemnek. Mégis most be kell érnem ennyivel – közelebb hoztam a pisztáciás krémes tálat és beletettem a kanalat.
Oh a fenébe és még ott van a randi is, amit Gabe meg Reandy szervezett le – ránéztem a tölteni való sütikre és ha lett volna arcuk, biztosan nevettek volna rajtam. Amit meg is érdemelnék, mert egyáltalán nem tartottam magamat jó embernek. Kent ma este legalább kétszer látványosan visszautasítottam.
Ellenben semmi sem történt, amit még nem lehetne visszacsinálni. Ez az! Holnap reggel az első dolgom lesz bocsánatot kérni tőle, meg talán lemondani újból a randit. – egy jó példa arra, hogy még nem állok készen egy kapcsolatra, még ha az merőben alkalmi is lenne. A tekintettem valahova a távolba tévedt a konyhában, de visszanézve az üres piskótára kimondtam, amit éppen gondoltam róluk.
-Nagyon utállak most titeket. – megmerítettem a kanalat és már vettem volna ki a pudingból, amikor Ken hangja a hátam mögül megállított.
-Remélem nem miattam? – már az, hogy itt volt és nem fent a lakásában, megkönnyebbülést jelentett a szívemnek.
Felé fordultam, de ahogy belenéztem a zöldeskék szemekbe, máris felidéződött az érintése a derekamon. Éreztem elvörösödök, így inkább visszafordultam és töltögetni kezdtem a piskótát.
-Dehogyis. – ráztam a fejemet hozzá és újra rá akartam nézni, de útközben meggondolva magam inkább folytattam a krém szét osztását – Csak miattam.
Ellépett a faltól és odalépett mellém.
-Segíthetek? – bólintottam és odaadtam a kanalat neki, míg én szereztem egy másikat magamnak. – Ha végeztünk, akkor elmondod végre, hogy miért csinálsz süteményt ilyen későn? Gondolom titkokban nem üzemeltetsz a pizzéria helyén éjféli cukrászdát, ha jól sejtem. – figyeltem, ahogy az egyikbe kevesebbet tett, majd a másikba túl sokat, így hát megóvva a többit megfogtam a kanalat fogó kezét.
-Megmutatom. – ő pedig hagyta, hagyj irányítsam, miközben végre elmondtam az igazságot – Holnap lesz a felvételi vizsgám egy cukrász suliba, amire el kell készítenem egy bemutatandó süteményt. A hónap elején jelentkeztem rá és nem is gondoltam, hogy visszaírnak, de mikor megtörtént, akkor csak az hajtott előre napokon át, hogy sikerüljön bekerülnöm. Mégis néha úgy érzem, hogy szinte mindent feladtam érte.
Közben, ahogy beszéltem mindegyik piskóta készen állt, hogy visszatérjen egy rövid időre a sütőbe. Ken még mindig nem mondott semmit az előbbire, így elkezdtem visszarakni a tepsibe a sütiket.
-Már csak pár perc kell nekik, aztán jöhet a máz rá és végül a hűtő reggelig. – a konyhaasztalnak dőlve figyelte, ahogy berakom a sütőbe és beállítottam az időzítőt.
-Szóval ezért rohantál el, mindig mikor meg akartalak csókolni. – elindultam megnézni, hogy milyen állapotban van a marcipánmáz, amikor még gyorsan hozzárakta. – Kétszer is.
Két ujját felém is emelve mutatta az állást. Így van, kettő a süteményeknek, nulla pedig az embereknek – emlékeztettem magam, hogy ezt azért ne mondjam ki hangosan előtte.
-Sajnálom. Még van mit dolgoznom a társalgási készségeimen. – a tálhoz érve kavargatni kezdtem, ő pedig mellettem az asztalnak dőlve figyelt.
Jólesett. Megnyugtató volt, hogy végre valakivel megoszthattam a titkomat büntetlenül. Nem mintha nem bíztam volna a srácokban, de talán jól tettem, hogy nem Gerald előtt kotyogtam ki nekik az esti sütögetéseimet. Aztán gyorsan leesett, hogy milyen kapcsolatban is áll a főnökömmel, ami azonnal idegessé tett.
-Ugye nem mondod el Geraldnak? – ránéztem, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.
A szótlanságából adódva pedig választ sem fogok kapni a kérdésemre. De voltaképp megérdemlem. Ha pedig ő így játszik, akkor nem marad más hátra, mint hogy én beszéljek.
Legalábbis míg nem nézek rá, addig nem magyarázhatok félre – ez volt az egyetlen okom, hogy ne forduljak felé, miközben kevergettem a mázat.
-Köszönöm, hogy maradtál és hogy segítettél a sütiknél. – éreztem, hogy engem nézz és féltem, ha nem mondok többet, akkor elmegy.
Butaság – hisz itt volt még mindig, de amikor meghallottam hirtelen, hogy elindul azonnal felé néztem. Magamat okoltam volna, ha most elmegy úgy, hogy nem magyaráztam meg mindent. Már ment volna ki a konyhából, amikor végre megjött a hangom.
-Én is meg akartalak csókolni. – megállt és szinte láttam az ingén át, ahogy a hátán az izmok megfeszültek. – Talán már akkor reggel is. De az élet néha nem annyira egyértelmű, mint azt szeretnénk.
Mozdulatlan maradt, ahogy én is.
-Csak gondoltam elmondom. – a végén a hangom elhalt és már fordultam volna vissza, amikor meghallottam a nevemet.
Az ő szájából valahogy másképp szólt. Sokkalta élőbbnek és izgalmasabbnak hangzott, mint amilyen én is akartam lenni. Ken közelében pedig pontosan ezt éreztem.
-Paul.
-Igen? – megfordult, az egyik kezével a tarkóját simogatta, miközben rám mosolygott.
Úgy nézett ki, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon. Egy csintalan fiú arca nézett vissza rám, aztán lassan, ahogy hangja elért engem, visszaváltozott azzá a férfivá, aki megpróbált megcsókolni kétszer is.
-Akkor reggel én voltam az, aki visszatáncolt és nem te. – talán csak az egész napos munka tehette, hogy káprázott a szemem, de Mr. Ügyvéd Felső Nélkül elvörösödött, ami kifejezetten tetszett nekem.
Aztán hirtelen újra önmaga volt.
-De így is én vezetek. – szólalt meg a hangjában némi fölénnyel, miközben leguggolt és kezdte visszavenni a cipőjét.
Várjunk csak, miről beszél? És miért veszi a cipőjét? – lépnem kellett, de gyorsan és talán túlságosan is előre mentem a következőekben.
-Miért is? – visszaegyenesedett és megindult felém, majd egyenesen előttem megállt felmutatva a jobbján kettőt, míg a bal kezén csak a hüvelykujját emelte fel.
-2:1 az én javamra Paul. – már lépett volna egyet, bár fogalmam sem volt, hogy igazából merre is tartott volna, mégis tudnom kellett biztosan, hogy éppen felém tart.
-Ez nem fair szerintem. – a szemembe nézett, a szája végén apró gödröcske jelent meg és keresztbe téve a karját várta, hogy hogyan folytatom.
-Miért is Paul? – lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de egyre többször nevezett a nevemen, ami nem segített egyáltalán.
Főleg, mert a nevem úgy hangzott, minden egyes mondatában, mintha valami egzotikum lennék, amit csak lassan és nagyon lágyan ejtenek ki. De maradnom kellet a tervemnél, elvégre ő állt nyerésre.
-Még nem volt lehetőségem ténylegesen megpróbálni. – még a karomat sem kellett kinyújtanom, ahhoz, hogy megérintve az egyik gombját az ingén azon nyomban kigomboljam. – De csak, ha te is szeretnéd?
Az ujjaim onnan felfelé haladva elérték a csupasz bőrét. Az érintésem nyomán Ken még közelebb lépett felém. Éreztem a kezem alatt a férfiban rejtőző erőt, ami azonnal kitörni készült benne. Talán most rögtön a földre tudna teperni és tudtam, hogy nem bánnám meg. De most nem rólam volt szó.
Elérve a nyakát kitapintottam finoman az ádámcsutkáját, majd onnan az állán kúsztam felfelé. Ő maga hajolt úgy, hogy minél többet érinthessek belőle.
Egy nap is kevés lenne számomra, hogy feltérképezhessem minden részét az előttem álló férfinak. Vajon egy egész élet elég lenne? – de a kérdés azon nyomban eloszlott a fejemben, mihelyst az ujjaim az ajkán simítottak végig.
-Meg kell kóstolnom. – suttogta maga elé, míg nem az egyiket finoman bekapta.
-Egy kis marcipán lehet, hogy rajta maradt. – és még közel sem érte be ennyivel.
-Nem Paul. Te vagy számomra az édes. Az esti nasim. – az ujjamat már csak csókolgatva elindult fölfelé a karomon.
Minden közeledő mozdulatát egy forró csók övezte a bőrömön. Alig mertem levegőt venni, még pislantani is, hogy le ne maradjak bármiről. Még a pólóm ujját is felhúzta, hogy a vállamat elérje, de a lágyság helyett kemény bizsergető érzés járta át a testem.
-Nem hazudtál, mikor azt mondtad éhes vagy. – mosolyogtam felé, mire hirtelen a kezei közé fogta az arcomat és tudtam, mi fog történni.
-Meg kell próbálnom. – becsuktam a szemem és átadtam magam neki.
-Tuti… hogy… ekkor… – suttogtam felé, de nem érdekelte, mert végre elért.
A csók leírhatatlan volt.
Szinte minden porcikám a testemben egyszerre pezsgett és éledt fel abban a pillanatban. A kezeim a vállán át a hátára kúsztak és ezzel már a testünk összeért. A ruhája alatt érződő forróság teljesen áthatott. Ami felkúszott egészen az ajkamig, amit tovább adtam neki.
Így akartam volna maradni. Ebben az örökkön forgó körforgásban. Aztán hallottam valamit.
Messze. Nagyon távol, mert csak Ken lélegzetére tudtam koncentrálni, miközben a szenvedély nem tudott alábbhagyni köztünk. De a csörgő hang újra megszólalt és tudtam, hogy mennem kell, mégis ő volt az, aki megállította.
-Ideje menned. – nagy levegőt vettem és elindultam a már a fülemnek sípoló sütő felé, miközben ő elkezdte összeszedegetni a koszos tálakat.
-Te meg mit csinálsz? – kikapcsoltam és kinyitva már is vettem ki a tepsit.
-Miért minek látszik? – egymásba rakta őket és beletette a mosogatóba. – Segítek rendet rakni. – ez annyira meglepett, hogy egy halk meglepődés szökött ki a számon.
-Oh! – persze meghallotta és az arcát nézve szerintem tudta, hogy miért mondtam ezt.
-Az előbb csak a cipőért mentem ki, hogy visszajőve el tudjak mosogatni. Nem szívesen lennék viz