Asszony és lánya

A reggeli felhők fejvesztve menekültek és a keletkező, táguló réseken napfény zúdult a tájra. A délelőtti hőség remegőssé lapította a sárgában tetszelgő gyepet, mintha ízelítőt adna, mire számíthatnak majd déltájban, akik odamerészkednek.
Emese egy óvatlan pillanatban a hóna alá gyűrt egy szexisnek ítélt, rövid ruhát, ami majd úgyis lekerül róla, ám mégis jobb, ha abban látják meg, ha esetleg nem tud észrevétlenül levetkőzni… Mindenre gondolt. Két év óta nem volt szokás különösebben firtatni, mivel tölti az idejét, ha a rászabott házimunkát elvégezte.
Jani csizmában, kantáros nadrágban és kopott trikóban ülve nézett a semmibe. Ezzel az öltözettel gondoskodott tanyasi imázsáról, de a jelmezen kívül nem sok köze volt a megszokott, reggeli munkákhoz. A későbbiekhez sem.
Az asszony megkerülte a frissen feltöltött dézsát, a kerítés melletti felfújt medencét, és az alacsony léckapu felett magokat szórt a baromfiknak…
Emese tudta, hogy korán van még elindulni, de nem bírt nyugton maradni. Feszült várakozással osont ki a kapun.
A partszakaszt rutinos óvatossággal közelítette meg, a fa tövében kibújt a ruhájából… Gyorsan visszavette. Tíz méterrel arrébb, a lankás részen leballagott a partra, és nem azon a helyen, ahol a fiúk szoktak tanyázni a homokban, hanem a térség legközepén kezdett újra vetkőzni. Ezúttal úgy, ahogy legerotikusabbnak ítélte.
Megtapasztalta azt az izgalmat, amit anyja érezhet, amikor a leskelődő szomszéd előtt illegeti magát. Itt ugyan nem álldogált közönség, mégis egyszerre szorongó és felszabaduló volt minden mozdulata. Úgy érzete, mintha ezer szempár szegeződne rá és sürgetné. S amikor lekerült a ruha, minden irányba meghajolt, forogva nézegette magát – minden égtájnak megmutatta meztelenségét –, magasba tartotta karjait és tánclépéseket lejtett a homokban.
A másikat, a szereplésre szánt ruhát vontatottan húzta magára.
– Lehet, hogy nem is kellene felvenni?
Kapkodva mégis levetette, a szövet szakadásának jellegzetes hangját hallotta közben, de ez most éppen nem hozta izgalomba.
Ruháival a kézben visszasétált az élvezetek fatörzséhez, ahol mostantól a fiúkat várja sürgető drukkban.
– Nem hoztam se plédet, se törülközőt! – döbbent rá. E kellékek hiányában nehezebb megteremteni a látszatát, hogy csupán egy ártatlan pancsolásra és napozásra jött a partra.
– Lehet, hogy mégis kell a ruha – mérlegelte a helyzetet.
Eldöntötte, hogy elpróbálja a szerepét, egyelőre pucéran: Hangtalanul átlépkedett néhány gallyat, az iménti, lejtős szakaszon túlérve, megállt a homoksáv peremén. Innen még nem látni azt a helyet, ahová visszakanyarodik, s ahol a fiúk napozni fognak és talán fütyit húzgálni, viszont annyira közel van, hogy meglepetésként lehet melléjük toppanni. Tehát közömbös képet kell vágni, s továbbra is némán, a víz felé nézve, szinte beléjük botlani. Eddig jó!
A váratlan megjelenéstől eszükbe sem jut majd hasra fordulni… Gyorsan kell cselekedni!
– Hali! – mondja majd nekik Emese, mintha észre sem venné, hogy mezítelenek. – Milyen a víz? Ide jöhetek mellétek? – A választ nem fogja megvárni, hamar kibújik a ruhájából.
Ennyi. A többinek jönnie kell… magától.
Még végig sem gondolta a mondatot, amikor egy motorcsónak búgott fel a távolból, rohamosan közeledve. Emese egy pillanat alatt eldöntötte, hogy ez lesz a jelmezes, azaz jelmeztelen főpróba. Ciciket kiemelve, homokot rugdosva a folyó felé tett nyolc-tíz lépést, majd amikor már a szeme sarkából látta a járművet – és észrevette, hogy az közelebb kerül a parthoz, azaz vezetője meg akarja nézni a meztelen lányt –, lassan visszaindult és popsiját mutatta a kíváncsiskodónak.
A motorcsónak nagy ívben megfordult, ismét elszáguldott, hogy újra visszatérhessen. Emese mintha nem is venné észre, ábrándozva ide-oda sétálgatott – arra gondolt, hogy a csónakos elővette-e már a farkát húzogatni –, még le is hajolt egyszer, felvett valami láthatatlan porszemet, hogy kiemelje a fenekét a nézelődő számára.
A műsor véget ért, a produkció sikert aratott, Emese meg volt elégedve a próbával. Máris érzett egy kis nedvesedést, amit hallatlanul szeretett.

*

Ahogy ez már lenni szokott, amint befejeződnek a próbák – és a rendező-főszereplő elégedett – indulhat az előadás.
Elkezdték beereszteni a közönséget, akik még nem sejthették, mire számíthatnak ezen a verőfényes, nyári délelőttön, a folyó néptelen partszakaszán.
Emese sem, ő a legkevésbé.

Hangokat hallott.
Igyekezett vissza a part rejtekébe, s onnan a titkos leshelyre, hiszen tervei szerint meg kell várni, míg a fiúk levetkőznek és végigfekszenek a homokon.
Megtorpant. A hangok a fa tövében hagyott ruhái felől hallatszottak.
Első gondolata a lebukás volt: a srácok letérhettek az ösvényről, s észrevették az összehajtogatott ruhadarabokat. Azt, amiben érkezett, s a másikat, amit jelmeznek szánt szükség esetére, ha mégsem lenne elég bátorsága meztelenül odasétálni hozzájuk… Második gondolata is a lebukást diagnosztizálta, de már a remélt fiúk nélkül: Legalább négyféle hangot különböztetett meg, és már érteni is lehetett őket.
– Anya, itt ruhák vannak!
– Bugyi is…
– Mindjárt megnézem, ne nyúljatok hozzá!
– Ha bugyi is, akkor apátokat érdekli…
– Két csajszi ruhája.
– De csak egy bugyi!
– Hagyjátok már más ruháit, majd visszajön értük a gazdájuk!
– De anya! Hol van a két csajszi? A bugyis és a bugyitlan?
– Melyiket választod?
– Belefulladtak?
– Mentsük ki!
– Apáé a bugyi nélküli…
– Hagyjátok már! Menjünk arra föntebb!
– Arrafelé napoznak?
– Vagy ott fulladtak bele.
– Anya, megkeressük őket?
– Nem vagy normális, miért keresnénk…?
– Apa, megkeressük őket?
– Milyen pici ez a bugyi!
– Hozzá ne merj nyúlni!
– Béci megszagolta…
– Azonnal idejöttök mindannyian!
– Inkább amarra menjünk! Anya, arra homokosabb a part!
Lassan távolodtak. A halkuló hangzavarból még néhányszor fel lehetett ismerni: „bugyi”.
Emese megkönnyebbülten állt a partfal takarásában, mégsem lett volna jó, ha egy komplett család – anya, apa és három gyerek – előtt debütál régóta megmutatni vágyott pucérságával. Ráadásként motorcsónak hangja erősödött, talán a korábbi mozizó tér vissza egy ismétlésre…
Nagyokat szökellve sietett vissza a kiindulóponthoz, oly sok leskelődése tanújához, az árnyas fához. Nagyot sóhajtott, és ahogy volt, pőrén ráült a ruháira.
Nem kellett sokat várakozni, megjelent egy lány. – Tűnés innen! – súgta Emese. A lány könnyed léptekkel elhaladt Emese lábai előtt, ellenkező irányba, mint a népes család. Őt egy pár követte – Emese eredményesen fohászkodott –, s ugyanarra távoztak.
– Mi van itt ma? – Most döbbent csak rá, hogy hiába igyekezett mindent figyelembe venni, s feleslegesnek bizonyul a szerep gondos elpróbálása is, ha közben elfeledkezett a naptárról: – Szombat van! – ismerte fel. Remélte azonban, hogy ez nem jelent majd hatalmas népvándorlást a folyóparton.
Végre megérkeztek a fiúk.
A szokásosnál kevesebbet rugdosták a homokot, kicsit lógatták az orrukat – Emese arra tippelt, hogy nem sikerült még nőt szerezniük.
– Hát fiúk, itt vagyok én nektek! – mosolygott.
A fiúk azonban erről nem tudtak, irtózatos csapkodással rohantak a víznek. Viszonylag sokáig hűtötték magukat, két-háromszor a fejüket is bemerítették, aztán himbálózva gázoltak kifelé. Egyikük a szokásos módon, kismérete ellenére előremutatva, míg a haverja vidáman lóbálta a sajátját, mint elefánt az ormányát.
– Még két perc – suttogta izgatottan Emese, elégedetten tapasztalva, hogy lábai között megindult a nedvesedés.
A srácok végigheveredtek, fejük az árnyékban, kezeikkel a fütykös igazgatva.
– Bazzeg, a Ditke se jött ki!
– Mondtam én, hogy nem jön, csak ígérgette, bammeg.
– Még egy perc… – fújta ki lassan, mélyről a levegőt Emese. Búvóhelyéről, két lépéssel egyenesen közéjük tudna huppanni. – Még fél perc és indulok!
A Sorsnak azonban ezen a napon vicces kedve támadt, ráadásul nagyobb rendezőnek bizonyult. Megmutatta, hogy ki az úr a folyóparton…
Emese felemelkedett, egyetlen másodperc alatt eldöntötte, hogy a bevonulása meztelenül fog történni…
Ugyanebben a pillanatban jobbról belibegett a képbe egy lány. Ugyanaz, aki korábban abba az irányba távozott. S ha ez még nem lett volna elég az útrakész Emese ellenszenvének kivívásához, nemcsak könnyedén odalépett a fiúkhoz, de lazán megszólalt:
– Hali!
– A mocskos! – sziszegte Emese az árnyékból.
Az egyik fiú zavartan elengedte a fütykösét és felnézett a karcsún föléje hajló lányra:
– Szia, Ditke!
Másikuk szemmel láthatólag tétovázott, befejezze-e a megkezdett tevékenységet, vagy tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi, már amennyiben álló farokkal lehet közömbösnek maradni.
– Kerestelek benneteket, jó hosszan felmentem a parton… Ideülhetek?… Nem láttam senkit, csak egy pecást, meg itt nem messze ketten dugnak… – hadarta Ditke, a srácokat szóhoz sem hagyta jutni.
Éppen, ahogy egy másik forgatókönyvben, az Emese által megálmodottban szerepel, toporgott egy kicsit, mintha nem lenne elég hely, majd egyiküket átlépve, leült a két fiú közötti részre.
– Milyen szép színetek van! – csicsergett tovább, leplezetlen kíváncsisággal vizsgálva a két testet. – Nekem még nem volt alkalmam barnulni, pedig a nyár fele már eltelt.
Felállt, ezúttal a másik fekvőt lépve át, nyújtózott a tűző napon, megrázta aranysárga haját, kioldott két masnit és mosolyogva leeresztette a ruháját. El kellett ismerni még a leshelyről nézve is, hogy fehér bőrével, annál is fehérebb melltartóban és bugyiban úgy nézett ki – „a mocskos!” –, mint egy istennő. Már amennyi istennő a parton szokott délelőttönként szaladozni és megzavarni a fiúk békés masztizását, mindenesetre ők már nem bánták, hogy félbe kellett szakítaniuk. Meresztgették a szemeiket, ahogy Ditke szégyenlősen elfordult és kikapcsolta a melltartót, majd vidáman visszapördülve megsimogatta hegyesen kúpos cicijeit.
– Nem zavar, ha levetkőzöm? – kérdezte kissé elkésve, két ujját a tanga pántjába akasztva.
A hangokat, amik mintha homokkel telt vödör mélyéről érkeznének, beleegyezésnek értelmezte, az első mozdulattal bokáig tolta a bugyiját, majd a következő kettő eredményeként kilépett belőle.
Emese felháborodva kereste a szavakat, „a mocskos” már túlságosan lágynak és kedveskedőnek tűnt.
Az egyik srácnak megjött a hangja:
– Bammeg!
Ditke ismét középre helyezkedett, két karja szorosan bámulatos teste mellett. „Mint akit féreg rág” – jellemezte Emese néhány lépéssel arrébbról – nem sokáig maradt vigyázz-fekvésben, két kezét a feje alá tette. Aztán vissza, majd az ég felé nyújtotta. Mintha fekve tornázna. Emese ezt a tétova kapálózást meg tudta érteni, ő sem igen tervezte meg azt a spontán mozdulatot, ahogy megfogta volna a fütykösöket.
– Szoktatok masztizni? – érdeklődött ártatlan hangsúllyal Ditke.
Válaszra ezúttal sem várakozva, előterjesztette javaslatát:
– Lessük meg, hogy dugnak itt nem messze! – Felszökkent, és nevetve nyújtotta kezeit a srácoknak. Azok, megörülve, hogy kievickélhetnek az egyszerre kínos és izgalmas szituációból, felugráltak, s Ditkét közrekapva. mindhárman elindultak leskelődésre.
Emese magára maradt. Fel tudott volna robbanni a méregtől! Nem elég, hogy ez a Ditke lecsapott a fiúkra, még el is távolította őket a kényelmesen szemlélhető perspektívából.
Lekullogott a homokos részre, megtaposta azt a helyet, ahol az előbb még hárman terültek el, integetett, majd nyelvét nyújtotta a motorcsónakosnak…