A virág leszakítása

Segíteni szerettem volna Louisának, a házvezetőnőnknek, úgyhogy hozzákezdtem, hogy elpakoljam az összes tányért és tálcát az asztalról, ami vacsora után ott maradt aznap este. Amy, aki pincérnőként dolgozott otthon, Cincinnatiben, úgy döntött, hogy betársul és magára vállalja a mosogatást. Trish is beszállt a csapatba, annak ellenére, hogy mindkettőjüknek megmondtam, hogy senki nem kötelezi rá őket, hogy segítsenek és nincs is rá szükség. Elvégre ők vendégek is. De ők ragaszkodtak hozzá.

Pamela, Lindsay, Devon és Camille azt mondták, átmennek átvenni a bikinijüket és lemennek a strandra mártózni egyet az óceánban még sötétedés előtt. Miután végeztünk a pakolással és az étkezőt is kitakarítottuk, Amy úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Adott egy csókot Trish arcára és az enyémre is, majd széles mosollyal az arcán kilibbent a helyiségből. Vajon Trish rendezte a dolgokat Amy-vel? Nem tudtam róla, de a jelek nagyon arra mutattak. Előző nap eléggé megharagudott a vörös hajú lányra és Camille-re amiatt, amit mondtak Lindsay-nek. Most viszont, röpke huszonnégy órával később, Trish boldogan fogadta Amy csókját. Muszáj leszek visszanézni a felvételeimet a kukkoló szobámban és kideríteni, volt-e köztük valamiféle beszélgetés, ahol tisztázták a köztük feszülő problémákat, legyenek azok bármilyen mélyek is. Akárcsak a többi hölgy a szigeten, én se örültem neki, amikor Amy magamra hagyott, azonban örömmel figyeltem távozás közben. Az a csodálatos hátsó! Egy falatnyi farmersortot viselt, ami épp csak farpofái alsó szegélye alá ért, rájuk feszülve kidomborítva csodás vonalaikat. Egyszerűen megbabonázott érzéki feneke ringása, ahogy tovalépkedett. Minden egyes lépésnél csábosan ringott a csípője, mintha csak direkt izgatni akarna minket Trish-sel.
– Azt hiszem, ott megy a valódi vacsorám – jegyezte meg Trish, szemeit ugyanolyan vágyakozóan függesztve Amy-re mint én, egészen addig, amíg a másik nő el nem tűnt a sarkon. – Mmm! Nagyon fincsi lenne.
– Na de Trish! – játszottam a megbotránkozottat, de nem bírtam ki sokáig nevetés nélkül. – Na és veled mi a helyzet? Nem csatlakozol a többiekhez a strandon? Úgy egy óra múlva már lemegy a nap.
– Szeretnék – válaszolta felém fordulva. Mosolygó tekintetében valami szuggesztív csillogás fénylett. Trish, akárcsak Lindsay és Camille, nem került még velem közelebbi szexuális kapcsolatba az elmúlt napok folyamán. Pamelával, Amy-vel és Devonnal megejtettük a magunk pásztoróráját, de a másik trióval még nem. Vajon itt volt az ideje, hogy ez változzon?
Mogyoróbarna szemei és lágy ívű arca valami ártatlan élt kölcsönzött Trish-nek a bombázó teste mellé. Egy olyan test mellé, ami nem csak hogy fitt volt, de ínycsiklandozóan vágykeltő is.
Egy olyan torontói fitneszedző, mint ő, könnyedén bekerülhetett egy férfi magazinba. Meg volt hozzá minden adottsága. Nem csak a gyönyörű hajkorona keretezte ártatlan arc, de az a szikrázó mosoly is, ami képes lett volna bevilágítani egy vaksötét szobát is. Könnyedén lehetett volna szupermodell is, ha erre adja a fejét. És emellett még ráadásul magával ragadó személyisége is volt, amivel mindenkit lenyűgözött maga körül. Azon kaptam magam, hogy minden nőről ezt gondolom, akit a szigetre hívtam, de hát ez volt az igazság. Mindannyian nagyon barátságosak voltak és jól ki lehetett jönni velük. Még Camille-el is, bár vele egyelőre nem alakult épp jól a viszonyunk a viselkedése miatt. De neki is meg voltak a maga jó pillanatai. Ami pedig Trish-t illeti, neki a mosolya volt az, ami mindig is megfogott engem. Amellett, hogy gyönyörű és sugárzó volt, valahogy olyan jókedvet és pozitív energiát sugárzott, ami mindenkire átragadt a környezetében. Egy mosoly elég volt, hogy az ember meggyőződjön róla, milyen melegszívű és szeretetteljes nő is ő. Emellett sugárzott belőle egy kiadós löket magabiztosság is, amit szintén nagyon vonzónak találtam. Nem azon az arrogáns fajta módon volt magabiztos, de így is szemmel látható volt az önbizalma. Azonban nem az a típus volt, aki ezzel kérkedik. Már az eddig eltelt napok során is feltűnt, hogy amit akar, azért mindent megtesz, hogy megszerezze. A céltudatossága nem ismert határokat. Ez tetszett.
– Emlékszem a profilodból, hogy nagy hokirajongó vagy – próbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Eltaláltam?
– Ó, nagyon is! – mosolygott. – Imádom a hazai csapatunkat, a Maple Leafs-t.*1 Már vagy egy rakat meccsükön kinn voltam az évek folyamán. Tudod, mi, kanadaiak, imádjuk a hokit, hm? – Elmosolyodtam.
– Én nem vagyok túl nagy hoki fan, de sokat hallottam, hogy sokkal nagyobb élmény kimenni egy meccsre, mint végignézni a tévében. Elég csak egyszer elmenned és azonnal magával ránt. – Trish hevesen bólogatott.
– Igen. Így igaz. Ha most Kanadában lennénk, felajánlanám, hogy elviszlek a Leafs egyik meccsére. Szívesen berántanálak téged is. Nagyszerű sport.
– Én pedig nagyon szívesen elmennék veled, Trish.
– Az idei az első szezon hét éve, amikor végre a Maple Leafs bejutott a playoff-körbe – csóválta a fejét Trish. – Már a nyitó kört elvesztették. Csak három menetet nyertek a hétből a Boston Bruins ellen. A szomorú az, hogy az utolsó menetben 4-1-re vezettünk, de aztán a bostoniak bevertek zsinórban hármat, kikényszerítették a hosszabbítást, aztán ismét ők találtak be és megnyerték a játékot. – Elhallgatott egy pillanatra. – Le voltam sújtva, akárcsak a többi Leafs-szurkoló. Tényleg azt hittem, idén elhozhatjuk a Stanley Kupát. De… végül is minden évben ezt hiszem. Mindig optimista vagyok, ha a Leafs-ről van szó – vonta meg a vállát. – Két héttel ezelőttig Ottawa Senators-szurkoló voltam.
– Ó! Hogyhogy? – Trish összevonta a szemöldökét.
– Ottawa volt az egyetlen kanadai csapat, ami bejutott a második körbe a szezonzáró bajnokin. Aztán vesztettek a Pittsburgh Penguins ellen 4-1-re. Ezek után engem elvesztettek.
– Á! Egy divatszurkoló – kacagtam fel.
– Nem igazán. Szinte mindenki az Ottawának szorított az országban, egyszerűen azért, mert ők voltak, mint mondtam, az egyetlen kanadai csapat, akik bejutottak a második körbe. Ők voltak az utolsó esélyünk.
– A kanadaiak ennyire szeretnék, ha az ő csapatuk nyerne?
– Ez nemzeti büszkeség kérdése nálunk – magyarázta Trush. – A hoki kanadai játék. Haza kellett hoznunk a kupát Kanadába, ahova a szívünk szerint tartozik. Tudod, Jeremy, a hoki már aféle vallás nálunk.
– Avattak már bajnokot az idén?
– Nem. Jövő héten lesznek a döntő meccsek. Most folynak a főcsoport döntők,*2 úgyhogy még az sincs kőbe vésve, kik játszanak. A Boston megverte a Pittsburgh-öt múlt éjjel a Keleti-főcsoport döntőjének harmadik meccsén, ezzel pedig 3:0-ra állunk. Mérget mernék venni rá, hogy a Boston kerül majd a döntőbe és félresöpri a Pittsburgh-öt. A Nyugati-főcsoportban viszont kicsit kiegyenlítettebb a helyzet, de szerintem a Chicago le fogja győzni a Los Angelest öt meccs alatt. 2:1-re vezetnek. Ma lesz a negyedik meccs.
– Még itt is nyomon követed a meccsek alakulását? – Trish bólintott.
– Figyeltem a Bruins-Penguins meccset egy élő poszt-közvetítésben az interneten tegnap este a pihenő szobában. – A szemeit forgatta. – Hihetetlen, hogy megint egy amerikai csapat nyeri meg a kupát. Ez pedig azt jelenti Kanadának… hogy megint várhatunk egy évet. Az utolsó kanadai csapat, amelyik megnyerte a kupát a Montreal volt húsz évvel ezelőtt, 1993-ban. Lindsay akkor még meg sem született. A hoki egy kanadai játék. A kupa hozzánk kellene, hogy tartozzon.
– Nagyon szereted a hokit – állapítottam meg. – Többet beszélgettem veled róla az elmúlt öt percben, mint talán egész életemben együttvéve. – Trish kuncogni kezdett.
– A hoki jelent mindent a hazámban.
– Az idősebb bátyám, Dan, nagy hokiszurkoló – mondtam. – Emlékszem, volt egy videojáték is, amivel régen nagyon szeretett játszani. Az NHL ’94. Máig azt mondogatja, hogy az a legjobb játék, amit a hokival kapcsolatban készítettek valaha is.
– Egyetértek – bólintott rá Trish. – Semmi sem ér még csak a közelébe sem. Nekem viszont a World of Warcraft a kedvencem. Azóta folyamatosan játszom vele, hogy megjelent.
– Régebben én is játszottam vele egy keveset. Melyik karakterrel voltál benne.
Trish beharapta az ajkát, miközben elmosolyodott.
– Egy ködszövő szerzetessel. Gyógyító vagyok. Akkor tudsz egy keveset a játékról, igaz? Huszonöt emberes heroic módban raideltem a szerzetesemet. De van egy druida tankom is, amit raidelek, de a szerzetesre fordítok nagyobb energiát.*3
– Ismerem a raidelést a játékban – válaszoltam. – Én is foglalkoztam ilyesmivel egy keveset, amikor régebben játszottam. Úgyhogy remélem, a céhednek nem lesz problémája belőle, hogy most hat hétre eljöttél erre a szigetre, nem igaz? – Trish kuncogni kezdett.
– Nem volt túl sok választásuk. Megmondtam nekik, hogy egy hosszabb vakációra megyek, de visszatérek. A céhben mindenki imád. Szeretik hallani a hangomat, amikor beszélgetünk a neten. Egyáltalán nem aggódok, hogy elveszíteném a pozíciómat közöttük.
– Azt mondtad, lesz ma este egy hokimeccs, igaz?
– Blackhawks-Kings, igen – vágta rá. – Miért kérdezed? – Megvontam a vállam.
– Szívesen nézném veled, ha nem zavar a társaságom. – Trish elmosolyodott az ötletre. – Akár megtaníthatnál pár dologra is a játékkal kapcsolatban. Te egyértelműen szakértő vagy a témában.
– Az csodás lenne – lelkendezett. – Ennél már csak az lenne jobb… ha belőled is Leafs-fant csinálhatnék. – Hangosan felnevettem.
– Azt nem garantálhatom. Én jobban szeretem a baseballt, a kosárlabdát és a focit. Nagyon szeretem a cincinnati-i baseball és focicsapatot. Kosáran a Los Angeles Lakers a kedvencem.
– Kár, hogy a Lakersnek minden esélye elszállt, hogy megverje a San Antoniót a playoffban, amikor Kobe Bryant lesérült – csóválta a fejét Trish. – Nélküle a San Antonio az egyértelmű győztes. Egy Achilles-ín-szakadás az ő korában… ebből már valószínűleg nem fog teljesen felépülni soha. Nagyon meg lennék lepve, ha mégis. Ha engem kérdezel, a Lakers győztes napjainak leáldozott. A Miami Heat fogja nyerni a címeket, amíg megmaradnak ebben a felállásban.
– Ezzel nehéz lenne vitatkozni – húztam a számat.
– Reds, Bengals és Lakers, hm? Régebben ezekben a városokban éltél, igaz, Jeremy? Devon és Lindsay is ezt mesélték nekem legalábbis.
– Ohióban tizenkét évig, New Jersey-ben hatig, Kaliforniában négyig egy kis kiruccanással Oregonba. Aztán tizenhét éve ezen a szigeten – nevettem fel a végén. – Tudtad, hogy Lindsay és Amy ugyanabból a megyében élnek, ahonnan én is származom Ohióból? A Sors kezének mondhatnám, ha nem tudnám, hogy nem az. A legfőbb okok egyike, amiért kiválasztottam őket, az volt, hogy ugyanarról a környékről származunk.
– Amy benn él a városban, Lindsay pedig inkább vidéken – válaszolta Trish. – Legalábbis Devon ezt mondta nekem. De csak pár mérföldre laknak egymástól. Rákérdeztem Lindsay-nél is és ő megerősítette. – Bólintottam.
– Lindsay egy nagyon kis városból jött. Szerintem ezért is ilyen zavart és visszahúzódó.
Trish ismét rám villantotta jellegzetes mosolyát.
– Én úgy szeretem Lindsay-t, ahogy van. Az a lány a legaranyosabb teremtés, akit valaha is ismertem – kuncogott. – Nagyon szívesen haza vinném és el sem engedném a következő hatvan évben. Semmi sem tenne boldogabbá.