A köcsög BMW-s kalandjai 1.

Régóta vágytam egy terepjáróra. Tudom, sokan így érzünk, és azt is tudom, hogy a többségnek – sajnos – elérhetetlen e vágy beteljesülése. Nekem is annak tűnt, de tavaly mégis sikerült vennem egy X5 típusú gépet, full extrás kivitelben. Egy barátom régóta Svájcban él, és győzködött, hogy onnan hozzak be egy autót, mivel olcsóbbak, mint itthon, és megkíméltebbek is. Mivel örököltem, gondoltam, megnézem, mi mennyibe kerül. Egy szó, mint száz, megvettem, és másnap már jöttem is haza vele, hogy mielőbb elintézhessem a papírok dolgát. Végig autópályán jöttem, egyedül, ami kissé unalmas volt, de vittem cd-ket, azokat hallgattam. Nem sokat pihentem, a kb. 1000 km-t tíz óra alatt tettem meg. Kora este már az M3-ason gurultam, élveztem az autó kényelmét, és azt a nyugodt magabiztosságot, amit egy ekkora karosszéria adhat az embernek.
És tulajdonképpen itt kezdődik a történet:

Épp hogy kiértem Budapestről, észrevettem egy autót, ami az út szélén állt, vészvillogó bekapcsolva, motorháztető nyitva, az autó mögött pedig egy nőt láttam. Az autók egymás után húztak el mellettük, de a no nem próbált segítséget kérni, csak állt, és nézte az autót. Gondoltam, nem ártok, ha megkérdezem: segíthetek-e? Index jobbra, lassítás, és megálltam a „mi autónk” mögött. Jól esett kinyújtani a lábaimat, és előre örültem, hogy valakihez szólhatok. Kiszállva megdöbbentem: A kicsi kocsi eleje felől dühös káromkodást hallottam. Újabb döbbenet: hiszen én ezt a nőt ismerem! A háziorvosom asszisztense, a neve Szilvia, és nekem régóta tetszik, de férjezett. Odaléptem hozzá:

– Kézcsókom, Szilvike, mi a baj?
Csak nézett, és lassan megismert:
– Nahát, Zsolt, maga az?! Valami eltört az autónkban, és a férjem nem igazán boldogul vele.
– Nézzük, mit tehetünk! – mondtam, és az autó elejéhez mentem. A srác éppen nem kiabált, így bemutatkoztam, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy a motorral van valami baj, és nem lehet az út szélén megjavítani. Mondtam, hogy két lehetőség van: kihívni a Sárga Angyalt, vagy hazavontatom őket, ami talán olcsóbb, és valószínűleg gyorsabb is, mivel nem kell rám várni. Tanakodtak egy kicsit, majd a srác azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha elvontatnám őket, de nem akarnak feltartani.

Azt válaszoltam, hogy nem gond, már csak száz-egynéhány kilométer van hátra, az már semmi ahhoz képest, ami mögöttem van. Megbeszéltük, hogy ha a rendőrök megállítanak, azt mondjuk, hogy a legutóbb elhagyott kijárat után 1 km-rel kezdtem el vontatni őket, mivel nem akartam lemenni a pályáról. Mivel a vontatott autóban csak a vezető ülhet, így világos volt, hogy Szilvia velem jön. Sanyi mondta is neki:
– Rajtad tartom a szemem!
Ezen csak mosolyogtam, mert a hátsó szélvédő teljesen sötétített, így ugyan mit láthatna, de az is igaz, hogy ekkor gondoltam először arra, hogy mit is láthatna! Elindultunk, felvettem egy nyugodt tempót, halkra állítottam a zenét, és beszélgetni kezdtünk:
– A férje mindig ilyen ideges, ha valami baj van?
– Akkor is ideges, ha nincs baj – válaszolta.
– De ne róla beszéljünk! Gyönyörű ez a kocsi, és milyen kellemes idebent! Klíma, borülés, cd, automata váltó… kicsit irigy vagyok! – nevette el magát – de nagyon élvezem! – és nyújtózkodott egyet. Közben véletlenül (?) hozzáért a combomhoz, amire én összerándultam, és a levegő egy pillanatra bennem rekedt. Végignéztem rövid nyári ruháján ( hála a tervezőjének!) , és gyönyörű barna combjain, térdén, lábszárán, bokáján…

– Leejtettél valamit? – elég bután nézhettem, a hangjára tértem magamhoz. Mivel lelassultunk, gázt adtam, és igyekeztem visszanyerni az önuralmamat.
– Neeem, csak… tudod… izé… – dadogtam, mint egy kiskölyök.
– Gyönyörű vagy! – bukott ki belőlem.
– Ne érts félre, nem akarok visszaélni a helyzetemmel, de ennyivel tartozom az igazságnak.
– Nem baj, úgyis ritkán hallok ilyesmit, már el sem hiszem – felelte, és kinézett az ablakon.
– És a férjed? – kérdeztem, és egy gombóc kezdett nőni a torkomban.
– ő csak kiabálni tud, és persze inni. Nem foglalkozik velem, csak arra kellek neki, hogy néha ledöntsön, de az is csak neki jó!

A gombóc nagyobb lett, nem jutott semmi értelmes az eszembe, így megfogtam a kezét. Rám nézett, a szeme könnyes volt.
– Ne haragudj, hogy a személyes bajaimmal traktállak, hiszen hálásnak kellene lennem, és az is vagyok, hogy segítesz, de olyan jó valakinek kiborítani, ami belülről feszít!
– Közben előre is kellett figyelnem, de éreztem, hogy keze megszorítja az enyémet. Masszírozni kezdtem az ujjait, és a tenyerét. Jól esett neki, egy perc múlva már mosolygott.
– Ez jó, csináld még! – kérte, és örömmel teljesítettem. Az útra már alig figyeltem, szerencsére alig volt forgalom, és mivel a külső sávban lassan mentünk, mindenki megelőzött minket. Benyomtam a tempómat- ot, és óvatosan elkezdtem áttérni a kezéről a combjára.

– Szólj, ha kellemetlen, vagy ha nem akarod – kértem, de ahogy rám nézett, az mindent elárult. Lassan közelebb hajoltam, egy centire a szájától megálltam, ő lehunyta szemét, a leheletét a számon éreztem, és a csók… Gyengéden csókoltam, ajkaimmal simogattam ajkait, majd arcát, és nem esett jól abbahagyni, de mégiscsak figyelnem kellett. Csillogott a szeme, amikor rám nézett, de már nem könnyesen. A nap kezdett lemenni, egy szót sem szóltunk a következő pár percben. A kezét még mindig fogtam, amikor halkan megkérdezte:
– Mit szeretnél?
– Mindent, amit Te is – válaszoltam kissé rekedten.
– Mégis, mi az a minden? – incselkedett.
– Szeretném látni, hogy hogyan csillog a gyönyörű szemed egy orgazmus közben és után, szeretném látni, ahogy megfeszülsz, és ellazulsz, szeretném mindezt átélni veled! – mondtam, és reméltem, hogy nem visszakozik.
– Akkor simogass tovább, és megláthatod!

Nem kellett több biztatás: bal kezemmel a kormánykereket tartottam, jobbommal finoman végigsimítottam a combját. A térdénél kissé elidőztem, remek pihenő volt a kezemnek, majd végigsimítottam izmos vádliját. Ujjaimmal becézgettem borét, közben éreztem tenyerét a kézfejemen, ahogyan irányított, lábát kicsit felemelte, és szétnyitotta, és amikor felfelé simítottam, nem engedte, hogy a ruhája szélénél megálljak, hanem bevitte kezemet egészen a bugyijáig. Végigsimítottam punciján, de csak finoman, amire mély sóhaj volt a válasz. Megnedvesítette ajkait, és láttam, hogy jobb kezével a mellét simogatja. Segítettem neki, mert bizony az ő keze kevés volt azokhoz a gyönyörűen gömbölyded cicikhez, amelyek bimbói már szépen kiemelkedtek. Hirtelen eltolta a kezemet, már megijedtem, hogy meggondolta magát. Fátyolos hangon szólalt meg:

– Most te csak vezess, és nézz! – ezzel kibújt a ruhájából, és ott ült melltartóban és tangában, majd teljesen levetkőzött. Gyönyörű volt! Már régóta merev voltam, most kínomban (édes kín!) az ágyékomba markoltam. Meglátta a mozdulatomat, én pedig megéreztem nedvesedő puncija illatát, ami még jobban felizgatott. Megfogta a kezemet, és a lába közé vezette, ő pedig a sliccemet gombolta ki. Miközben sikamlós punciját izgattam, keze kiszabadított szerszámomon ügyeskedett.
– Előbb Te – mondtam neki teljesen rekedten. Éreztem, hogy nem bírom sokáig, és azt akartam, hogy ő jusson előbb a csúcsra. Bal kezét továbbra is merev szerszámomon tartotta, de jobbjával lenyúlt a puncijához, amit én csak kívülről tudtam izgatni ( nem esett kézre), és középső ujjával mélyen felnyúlva izgatta magát, míg hirtelen egy nyögés tört fel belőle valahonnan nagyon mélyről, hogy egyre feljebb emelkedve sikoltásba menjen át. Combjai erősen szorították kezemet, ujjai markoltak, már-már fájt, és ekkor ellazult. Hatalmasakat sóhajtott, és nyögéséről a jóllakott macska dorombolása jutott eszembe. Teste izzadtságtól fénylett, haja kissé csapzottan hullott a vállára. Mosolygott.

– Most pedig Te! – azzal tovább simogatta férfiasságomat. Ingemet végiggombolva végigcsókolta mellkasomat, hasamat, majd hirtelen lejjebb… Nem kaptam levegőt, ő pedig abba nem hagyta volna, szája merevségemen csúszkált, nyelve makkomat simogatta. Fél perc sem kellett.
– MOST! – nyögtem, és spricceltem. ő továbbra is a szájában tartott, minden cseppet lenyelt, és láttam rajta, hogy ízlik neki. Remegtem, és csak annyit tudtam mondani:
– Köszönöm!
– Mit, te buta, nekem is jó volt! – mondta, de látszott rajta, hogy örül.
Simogattuk még egymást, majd felöltözött, és az én ruhámat is segített rendbe tenni. A tükörbe nézve láttam, hogy hátul minden rendben van, bár, ha elvesztettük volna a vontatmányunkat, azon sem csodálkoztam volna. Közeledtünk az otthonunkhoz, amit sajnáltam, de már nagyon fáradt is voltam. Elgondolkodtam: mi legyen velünk? Ő mit akarhat? Ránéztem, de ő csak szótlanul nézett előre, mintha az utat figyelte volna.

– Mire gondolsz? – kérdeztem, de nem válaszolt. A hátralévő tíz perces utat csendben tettük meg. Láttam, hogy néha rám néz, de nem szólt egy szót sem. A városba érve megkérdeztem, merre menjek, hol laknak. Röviden válaszolt, szinte ridegen. Ez meglepő volt, meg is kérdeztem, mi a baj, de erre sem kaptam választ.
A házuk előtt álltunk meg, de egyikünk sem szállt ki a kocsiból. Én őt néztem, ő pedig a házukat.
– Az ő háza, az ő kocsija, én is az övé vagyok – mondta halkan, szomorúan. Kiszállt. A férje már leakasztotta a kötelet az autójáról, amikor én is kiszálltam. Gondolatok kavarogtak a fejemben, minden zavaros volt, éreztem, hogy fontos ez az este.
– Jól utaztatok? – kérdezte a srác, akit irigyeltem, nem a háza, nem a kocsija, hanem csakis ő miatta.
– Néha kicsit behintáztatok, attól féltem, baj van. Közben Szilvit nézte, majd engem.
– Na jól van, nem akarunk tovább feltartani! – mondta.
– Mondd meg, mivel tartozom, rendezzük le minél előbb!

Szilvire néztem, ő pedig engem nézett, az utcai lámpa fényében még jobban tetszett. Elszántam magam:
– Téged akarlak!
Szilvi arcán láttam, hogy nagyon meglepődött, de azt is láttam, hogy telibe találtam.
– Micsoda?! – döbbent meg a férje.
– Mit képzelsz magadról?!
– Láttam, hogy kezd bevadulni.
– Szilvi, ha Te is akarod, gyere velem! Azt szeretném, ha velem élnél, a társamként, és nem a tulajdonomként!
– De ezt csak így … – tétovázott.
– Csakis így, ha akarod – mondtam.
– De ehhez nekem is van néhány szavam! Szilvi az enyém, érted?! – hangoskodott a férj.
– Az a baj, hogy így gondolod, és hogy eddig így is volt! – mondta Szilvi, majd rám nézett.
– Tényleg?
– Persze.
– Nem sok idom volt, csak azt láttam, hogy a férje Szilvi felé mozdul dühösen. Elkaptam a karját, miközben Szilvi beszállt a kocsimba.
– Ég veled! A cuccaimért majd eljövök! Süsd meg a házad, a pénzed, meg a kocsidat! Már rég el kellett volna válnom tőled!

A srác még hőbörgött kicsit, de csak a szája járt. Szilvi velem jött, azóta együtt vagyunk, ok rövidesen elváltak. Most várjuk a kisbabánkat. Boldogok vagyunk. A terepjáró is megvan még, nagyokat utazunk vele, sosem hagy cserben.