Rosszlanyok.hu - A szexpartner kereső. Több száz igazi szexpartner kereső lány!!! CSAK VALÓDI KÉPEK, videók!!!

A rossz lányok 1.

Emlékbetörés: A születésnaposok egyike én vagyok, a másik B., az egyik haverom. Emberek jönnek. A művész közöttük van. Láttam már. Ismerős az arca. A gimnázium? Igen, a gimnáziumban láttam, a felolvasó esten. Mindketten felolvastunk. Most is elnézem, milyen érdekes jelenség. Néz. Tudom, egyszer még az enyém lesz.

Élj a mának! Ennyi éppen elég ahhoz, hogy az ember belevesse magát egy egyéjszakás kalandba, ami nem is kaland, hiszen várható minden lépés, és nincs meglepetés.
Megint az az átkozott alkohol! Szép vagyok. A rock istennője ÉN vagyok! Éjféli lány, az asszony feketében, a télkirálynő, Desdemona, a rock and roll-démon. Minden dal rólam szól. Szabad vagyok, fiatal, szép, és részeg. Megint. Ebben a helyzetemben pedig nagyon kell a művész, az az ember, aki ott ül a fotelben. Bizony.
Magas, erős, de az arca valahogy mégis gyerekes. Van egy színész, rá emlékeztet, de nem tudom, hogy hívják. Ilyenkor, ha részeg vagyok, a nevek nem a saját arcukhoz társulnak, és talán, ha nem lenne nálam a személyim, még a saját nevem is más archoz csatlakozna. Ilyen ez. Ha nem vigyázok, simán átver.

Jönne egy vers, de nem szeretnék verseket. Most végképp nem.
Sötét van. Szétvetett lábaim között felhevült Apollón isten dolgozik. Rímek járnak a fejemben. Vajon verset fogok írni erről? Aligha.
Mégis úgy érzem, kettőnkben egyesül a művészet minden porcikája. A meztelen istenek. Apollón és Daphné. Verejtékcseppek törik meg a Hold fényét. Ékszerek csillognak rajtunk.
Milyen szép is lehetne együtt, ezzel az emberrel. A művészek. Hiszen volt már erre számtalan példa.

Nem! Nem lenne jó. A művész, művész. Ketten együtt nem menne.

Ír-e majd rólam? Emlékszik-e majd rám? Aligha. Lépni kell. Továbbmenni, és nem gondolni erre az éjszakára. Nem írni róla egy sort sem. Ki kell bírni. El kell szépen felejteni.

Látni akartam még egyszer. Csak annyi időre, hogy valami rossz jusson eszembe róla, és haragudni tudjak rá. De nem láttam.
Egy rögtönzött buli. Férfiak, nők. Ketten is vannak, akik számításba jöhetnek. Az egyik elég jól nevelt, visszafogottabb. Tetszik. Férjnek éppen jó lenne. De minek nekem férj? És vajon majd akkor is ilyen rendes lenne-e, mint ahogyan most mutatja? És egyáltalán miért foglalkozom én azzal, hogy majd férjként milyen lenne? Kit érdekel? A másik rámenősebb, és éppen ez kell most nekem. Egy férfi, aki nem szarozik, hanem kimondja nyíltan, úgy, ahogy van. Valaki, aki erős. Legalább is jellemre. Mert a testi épségemet erre se bíznám rá. Valaki, aki elvisz, és elhiteti velem, hogy még mindig szép vagyok. Andor célkeresztbe került.

Manipulálni könnyű. Magamra vonom a figyelmét, és a következő pillanatban már a pálinka csorog végig a testemen.
Éjszaka van. Megyünk. Megint sokat ittam, nem tehetek róla. Nem akarok menni. Nem akarok létezni sem. Jó lenne most meghalni. A lakás sötét. Semmit se látok. Gyász van itt. Miért éppen én? Ki ez? Hol vagyok? Nem is akarom igazán. Nem is lenne szabad. Azt sem tudom, hol vagyok. Egy idegen lakásban, egy idegen szobában, egy idegen ágyban. Ágyban. Ez is ritka dolog. Ami viszont furcsa, hogy közben megy a tévé. A tévé is. Úgyhogy nem tudok igazán figyelni sem rá, sem magamra. Dühít ez a tévé dolog. Azt mondja, azért, hogy az anyja ne halljon semmit a másik szobában.
Bazd meg! Ettől lelombozóbbat el sem tudok képzelni. Megy a tévében a Magellán, közben anyuka az ötujjnyi vastag fal másik oldalán békésen szendereg, míg a fia próbálja elhozni nekem a katarzist. Ezúttal is hiába.

Nem kellett volna. Nem. Nagyon nem.

Aliznak hívnak, ezt tudja rólam. Reggel sietve távozom.
Lelkiismeret furdalásom van. Nem akarok rá gondolni. Szégyen, amit csinálok. Nem tudok megállapodni, és nem tudok nemet mondani sem. Vagy csak nem akarok? Pszichológusra lenne szükségem, nem férfiakra.”

„A jelszó: Önmegtartóztatás
Fél éve tart. Márk piszkál is ezért éppen eleget. Nem hiszi el, hogy lehetséges. Én meg kitartóan tűrök. Nehéz. Valóban nagyon nehéz, de kibírom, mert nem megyek sehová mostanában. Otthon maradok. Inkább elmélkedem önmagamról, és az elmúlt fél évről.
Márk zaklat az ötleteivel, hogy kivel kellene összejönnöm. Mindenképpen össze akar hozni egy gyerekkori ismerősünkkel. Itt lakik nem messze, és most, hogy Márk ráér, folyton azzal szekál, hogy márpedig ő lenne a megfelelő számomra. Jellemző rá az ilyen viselkedés, meg az ilyen ötletek. Először megdöbben azon, hogy egyáltalán ki tudtam fogni valakit, aztán meg azon dolgozik, hogy rábeszéljen valakire, akire eddig rá se gondoltam. Játssza a kerítőt.

Sátortábor, fesztivál, és minden, ami a fesztiválhoz csak kell.
Nyár. Végre! Sokan vagyunk itt, ennyi ember egy ekkora sátorban nem fog elférni. Nekem és Tinának máshol kell aludnunk. Valahogy csak megoldjuk. Persze, Tinának könnyű, mert az osztálytársa sátrában akkora a hely, hogy harangozni lehetne benne. Ő oda csapódik, nekem meg jobb híján be kell érnem. E-vel. Márk dörzsölheti a tenyerét, ezt jól kitalálta.
Mint minden normális fesztiválozó, mi is csak reggel megyünk aludni. E. és én valahogy kisakkozzuk, hogy elférjünk. Igaz, hogy eléggé szűken vagyunk, de megoldható. Reméltem, hogy nem jut eszébe az a csók, ami nagyjából egy hete történt közöttünk! Nem talált! Nagyon is emlékszik, és nagyon is eszébe jut. Újra próbálkozik, én meg hagyom. Tegyen, amit akar. Most már mindegy.
Még abban az órában riasztást kapok. Márk kint hisztizik, hogy nem találja Tinát. Ez gáz, mert Tinát úgy fektettük le, hogy nem volt magánál. Nagyon beütött nála a fesztivál-hangulat, és korábban befejezte a bulit, mint mi. Megijedek, mert ha Tina eltűnt, és még mindig nincs magánál, akkor vagy beleesett a folyóba, vagy már egy jó páran betömték a lyukait úgy, hogy ő még csak észre sem vette. Persze, a riasztás téves, mert Tinát egy halom takaró és különböző ruházat alatt végül is megtalálom abban a sátorban, ahová befektettük. Ettől függetlenül most az egyszer hálás vagyok Márknak azért, hogy közbelépett. Megakadályozta, hogy lefeküdjek E-vel. Persze, amúgy jó lett volna, de még nagyon is korai.

E. dolgozik. Heteket tölt távol. Csak sms-ben tudunk beszélni, többnyire. Ritkán hív fel, de néha még az is előfordul. Az első férfi, aki hiányzik. Ez is megtörtént, mint ahogy az első katartikus aktus az életemben. E-vel jártam először azon a bizonyos nirvánaködben úszó csúcson, amiről annyit írnak, és én annyit olvastam már. Most már ismerem. Nem volt semmi akrobatikus mutatvány, egy sima misszionárius póz is rejthet csodákat.
Márk nagyon kíváncsi, de én nem érzem azt, hogy mesélnem kellene neki. Ő roppant büszke, hogy összehozott bennünket. Nobel-díjat vár érte.
Hónapokig így élünk: néha együtt, néha külön. Azután…
Valami történt. E. komolyabbra akarta fordítani a dolgot, én meg megijedtem attól, amit ő akart. Nem. Én még fiatal vagyok arra, hogy lekössem magam mellette, és mindezt hivatalosan is bejelentsem kb. a fél világnak. Nem. Két külön világ vagyunk. Én ésszel élek, ő nem. Neki olyan tervei vannak, amik nem a jövőt szolgálják. Nekem olyan terveim vannak, amire egy életet szeretnék megalapozni.
Akkor most mégis mi legyen? Vessünk véget? Ennyi volt? Nem vagyunk egymáshoz valók, ennyi.

Szenvedek. Borzasztóan szenvedek, amióta abbahagytuk. Ha kicsit másként fogja fel a dolgokat, minden maradhatott volna a régi. Én rontom el? Nem tudom. Neki könnyebben megy a váltás. Férfi. Ha csak egy kicsit is olyan lehetnék, mint a férfiak, minden könnyebb lenne. A nők sorsa a kezdetektől fogva átkozott. Köszönjük, Éva!”