Rosszlanyok.hu - A szexpartner kereső. Több száz igazi szexpartner kereső lány!!! CSAK VALÓDI KÉPEK, videók!!!

Rituális kéj 1.

Ötszázadik esztendeje már, hogy a Krawin hegyein túl eltűnt a szárazföld és a magas, kopár sziklák lábát sós víz kezdte nyaldosni. A tengerben apró szigetekként maradtak meg a terület magasabb részei. A messzi távolban azonban, ahová már az emberi szem el nem látott, ott terpeszkedett a legnagyobb sziget a maga dombjaival, síkságaival, erdeivel, tisztásaival és két falujával. Meg egy krauk sereggel. Talán kéttucatnyian lehettek a félig ember, félig szörnyeteg, halhatatlan harcosok, akik ott rekedtek, mikor megmozdult a föld. Nem barátkoztak a falusiakkal, inkább a közeli domboknál telepedtek le és a megszokott, törzsi életet választották.

Ar-Dru szigetének – ahogy a két falu nevének kezdetét összevonva nevezték – nem volt kapcsolata a környező világgal. A tengert, ami körülvette, a rengeteg zátony és a kiszámíthatatlan áramlatok hajózhatatlanná tették. Néhány szerencsétlen, kezdeti próbálkozás után a sziget minden lakója belátta, hogy felesleges nekivágni a zöldes víztömegnek, hiszen nem jutnak messzire – se élve, se halva. Így hát megtanultak boldogulni egymagukban, a világ többi részétől elzártan.

***

Zrag elégedetten fütyörészett a reggeli napsütésben, miközben a vállán cipelte az eszméletlen lányt. Másik két megtermett társa is jókedvűen trappolt mögötte. Elérkezett az idő egy újabb áldozat bemutatására. Mindannyian várták már a következő nap estéjét, hogy megmerítkezhessenek abban a finom és fiatal, forró testben, mielőtt szabadon engedik a lelkét, hogy megváltsák vele a jövőbeni szerencséjüket. Már a kezdetekkor egyezséget kötöttek a falusiakkal, hogy a békés együttélésükért cserébe, időről időre kiválasztanak számukra egy fiatal, épp felnőttkorba lépő lányt. Ám hiába volt mindkét falu igen népes, ahogy teltek az évek, a nők mégis fogyatkozni kezdtek, és ezzel a kraukok is tisztában voltak. Főként az utóbbi időkben, amikor egyre gyakrabban jelezték igényüket egy-egy hamvas teremtésre.
– Hé – bökte meg Zragot az egyik társa.
– Mi van? – kérdezte ő hátra se nézve.
– Álljunk meg egy rövid pihenőre!
A férfi megtorpant és szemöldökét összevonva nézett a többiekre.
– Ott – intett fejével a másik a fák közé. – Ott pont jó lesz!
– Gyere már! – türelmetlenkedett Frehur.
Zrag tökéletesen értette, miért akarnak pihenőt. A lányt akarták. Ugyan nem tervezte, hogy már útközben nekiesnek, de ha nem bírják ki, hát mit ártanak vele? Letértek az útról, az erdő jótékony takarásába. A férfi még szinte le sem tette Vílát a földre, a másik kettő már a ruháit ráncigálta le.
– Nincs is magánál – szólalt meg ekkor fejét csóválva.
– Az a szerencséje – röhögött Ghaean, a magasabbik, és egyik ujját a lány hüvelyébe dugta.
Lassan mozgatta benne, közben pedig a csiklóját dörzsölte tenyerével. Víla teste reagált az ingerekre, nedve kezdte megkönnyíteni a tömzsi ujj mozgását. Amikor a férfi épp elégedetten elvigyorodott, ő nyöszörögve ébredezett.
– Nofene! Nem kábították el rendesen.
– Nem baj, csináld már! – sürgette Frehur.
Zrag csendben, mélyeket sóhajtva bámulta a formás, törékeny testet, vesszeje pedig fájóan feszült a nadrágjában, ám közben arra gondolt, mennyivel könnyebb volt az életük, amíg Kalgran az év nagy részében elnyomta a vágyukat.
– Nyugalom! – szólt Ghaean – Nem tehetünk kárt benne! Még nem elég nedves.
A lány azonban ekkor rémülten felsikoltott és felpattant volna, ha Frehur nem tartja ettől vissza. Társa pedig kihúzta belőle az ujját, hogy utána már kettővel hatoljon belé újra.
– Engedjetek el! Ne csináljátok!
Ghaean és Frehur felröhögtek, majd az utóbbi megszólalt.
– Holnap hajnalra elengedünk. Szabad lesz a szellemed, mint a madár!
– Mi?! Ne! Én nem… – és Víla arcán őszinte volt a megdöbbenés.
– Nem tudtad, hogy téged választottak? – kérdezte Zrag.
– Becsaptak… – felelte elhaló hangon a lány.
– Ne törődj vele! Már úgysem számít. Ezzel törődj inkább! – nyomta ekkor belé már három ujját Ghaean.
– Ne! Ne csináljátok! Kérlek! Könyörgöm!
A két krauk azonban csak nevetett. Aztán hamar bekötötték a száját, hiszen túl hangosan kiabált. Ghaean már nem erőltette belé a negyedik ujját, inkább elővette a hímtagját és a lassan duzzadó nagyajkak közé dörgölte. Akármennyire is vergődött és tiltakozott a szerencsétlen teremtés, a teste tudta a dolgát. Amikor a csiklóján húzogatta a férfi a nyúlós nedvtől síkos hímtagját, ő bizony újra és újra megvonaglott. Mire a lány zihálni kezdett, a krauk lassan, ám határozottan belé hatolt. Víla arca eltorzult a fájdalomtól. Tudta, hogy ezeknek a félig ember, félig szörnyeteg férfiaknak vastag a szerszáma, de arról fogalma sem volt, hogy ennyire. Kínlódva tekergett Frehur keze alatt, hátha szabadulhat, de a férfi erősen tartotta a földön a vállát. Ghaean pedig lassú mozdulatokkal dugni kezdte. Valójában őrült módjára szerette volna megkúrni, de nem tehette, hiszen másnapra használható és élvezhető kell maradjon a lány. Így a tőle telhető legóvatosabban mozgott benne, kiélvezve a kéjt, amit a szűk hüvely okozott. Nem is tartott soká, hamarosan felhördült, mikor beléontotta a magját.
– Na, húzz már arrébb! – tolta el ekkor a társa. – Lihegni odébb is ráérsz!
Azzal Frehur is a lányba mártotta férfiasságát. Ő már nem volt annyira eszénél, ám Víla hüvelye egészen kitágult, könnyedén cuppogott benne a megtermett dorong. A krauk nem vette észre, hogy a finom kis arcot könnyek áztatták, sem azt, hogy a különleges ívű szempár már üvegesen meredt a fák lombjára. Nem törődött semmi mással, csak a saját, önző élvezetével. Zihálva, hörögve dugta, egyre őrültebb ütemben. Az sem érdekelte, amikor Zrag a lányhoz guggolt, hogy letörölgesse a könnyeit.
– Mindjárt vége – simított végig az arcán.
– Oh, ez az! Telelövöm! Most! Ah… – feszült meg a férfi teste, aztán arca megkönnyebbülten kisimult, miután beleürítette a fehér anyagot, ami már annyira kikívánkozott belőle.
– Engem már meg se fogsz érezni – suttogta Zrag, azzal átvette a társa helyét.
Igazat beszélt, az ő méretei alulmaradtak a többiekéhez képest. A hüvely azonban így is kellemesen szorította, és hamarosan a szemét le-lehunyva mozgott a lányban. Megmarkolta a mellét, mire Víla tekintetébe visszatért az élet. A lány teste megrándult, amikor bimbójával játszadozott a férfi ujja. Csak egészen apró lökésekkel dolgozta ezalatt és figyelte, ahogy az addigi kínlódás és az azt követő apátia lassanként élvezetbe csap át. Ráhajolt a puha halmokra, majd nyelve vette át ujjának helyét. Víla nyöszörgött és egészen elemelkedett a földtől, hogy csiklóját a férfi testéhez dörgölhesse, mellét pedig mind jobban a szájába tolja. Zrag megállt, hagyta, hogy dörgölőzzön hozzá, közben eloldotta az anyagot a szájáról. A lány levegő után kapkodott. A férfi hirtelen az oldalára hengeredett, majd hanyatt fordulva magára húzta Vílát, aki szó nélkül magába segítette Zrag vesszejét. Mozgott rajta úgy, ahogy neki jó volt, és élvezte, ahogy a két megtermett kéz közben a mellét markolja. Ghaean és Frehur elhűlve bámulták a hirtelen jött változást. Irigyek voltak, de tudták, hogy ezt az alkalmat már elszalasztották. Víla ütemesen ringatózott a férfin, majd tenyerével mellkasán támaszkodott meg, amikor Zrag elkezdte felfelé mozdítani ágyékát. A lány szorosan lehunyta a szemét, úgy hagyta, hogy járjon benne a kőkemény hímtag. A kraukot aztán magával sodorta a hév, megragadta a formás csípőt, magára szorította és olyan mélyre hatolt a forró hüvelybe, hogy minden egyes lökését hangos nyögések kísérték. Fogalma sem volt, hogy a fájdalom vagy az élvezet hangjait hallja-e, akkor azonban Víla a fejét hátravetve adta át magát a földöntúli gyönyörnek, a férfi pedig pillanatokon belül utolérte őt.

Zrag a karját széttárva feküdt az avaron, a lány rajta pihegett. Kellemes elégedettség telepedett rájuk.
– Gyerünk, mennünk kell! – rugdosta meg a lábát ekkor Frehur.
– Hagyj már! Nektek volt időtök pihenni.
– Nem érünk rá!
– Dehogynem – röhögött Zrag. – Vagy félsz, hogy Kalgran kérdőre von, ha késünk?
– Menj a pokolba!
– Úgysem lesz semmi. Bárki más is megdugta volna a helyünkben.
– Akkor tiéd a felelősség! Úgyis veled elégült ki.
– Irigykedsz? – ült fel vigyorogva Zrag Vílával az ölében.
– Pokolba veled!
– Hagyd már – lökte arrébb erre Ghaean. – Hadd szedjék össze magukat! Nesze, a gönceid – dobta melléjük a lány szürke ruháit.

Lágy szellő terelte az égen a felhőket, a nap pedig lassan kezdte felmelegíteni a tájat. Vílán borzongás futott végig újra és újra, ahogy az előtte haladó krauk hátát bámulta. Zömök és erős volt, mint minden társa, bőre barnás foltokkal tarkított, nyaka rövid, végtagjai vaskosak. Olyan aprónak érezte magát közöttük, pedig egyikük sem volt jelentősen magasabb az embereknél. És bár félig ők is emberek voltak, ám lényük másik felét titkok övezték, teremtőik soha senkinek nem árulták el, hogyan hozták létre őket a régmúlt időkben. A lány lehunyta a szemét és megtorpant. Zrag majdnem beleütközött, de megfogta a vállát és időben megállt ő is. Víla hátrapillantott, egyenesen a férfi zöld szemébe. A krauk jellegtelen arcából egyedül a nagy orra és annak erősen kifelé domborodó íve volt szembetűnő. Egyáltalán nem nyújtott vonzó látványt, ám a szelíd tekintete megragadott valamit a lányban. Ahogyan a korábbi viselkedését sem felejtette el.
– Menj – intett a fejével finoman a többiek felé Zrag.
– Mit álltok ott? Gyertek már! – kiabált hátra Frehur.
– Megyünk – tolta előre a lányt a vállánál fogva.
– Engedj el innen – suttogta Víla, és hirtelen teljesen felé fordult.
Zrag szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát és csak alig észrevehetően megrázta a fejét. Nagy tenyerét újból a lány vállára helyezte, majd megfordította maga előtt, és enyhe erővel indulásra bírta.
– Kérlek – hallotta meg ismét Víla hangját.
– Nem tehetem – súgta a füléhez hajolva. – Szedd a lábad! – mondta immár rendes hangon, amit a többiek is hallhattak.

Mikor aztán megérkeztek a krauk táborba, Zrag egyből Kalgranhoz sietett a lánnyal.
– Késtetek – állapította meg a szőkés hajú férfi, mikor beléptek a barlangba.
– Tudom.
Kalgran, aki a vezérük, egyben sámánjuk is volt, felvont szemöldökkel végigpillantott Vílán, majd felhorkant és befejezte a főzet szűrését.
– Baj? – kérdezte Zrag.
– Nem. Én is megdugtam volna – felelte, majd egy pillanatnyi csend után mindketten elröhögték magukat.
– Fogynak a nők – bökte ki aztán Zrag komolyabb hangon.
– Tudom.
– De ez baj.
– Az – bólintott a férfi.
– Miért öljük meg őket? Miért nem hagyjuk életben őket és…
– És? – nézett a szemébe Kalgran.
– És… dugjuk őket, amíg csak lehet?
– A szokások… – állt meg egy pillanatra a szőkés krauk és fonott tincseit hátrasimította – … áldozatot kívánnak.
– A csaták után! – vágta rá rögtön Zrag. – De már nem harcolunk!
– Megszokták. Kell nekik – mutatott ki a barlangból a táborra.
– Nekem nem kell.
– Te más vagy.
– Neked sem kell.
– Én meg aztán főleg!
– Mi lesz, ha elfogynak? Akkor jönnek a gyereklányok vagy az öregek? Vagy a férfiak?
– Nem tudom.
– Kalgran, tudnod kell! Hiszen, ha így folytatjuk…
– Elég!
– Nem – rázta meg Zrag a fejét. – Kit fogok megdugni, ha nem marad használható nő? Azelőtt az ellenfél harcosai közül áldoztunk, hogy a következő csatában is mi győzedelmeskedjünk. De most nincsenek csaták! Miért öljük meg a nőket, akik az élvezetet adják nekünk?
– Régen sokunknak jutott nő.
– És most azt a keveset is legyilkoljuk, akin mindenkinek osztoznia kell?
– Most ők vannak a csaták helyett. Ki mást áldozhatnánk fel?
– Miért áldozunk? Mi értelme? Nem megyünk már csatába.
– Zrag, hagyj… – intett Kalgran a kezével. – A majd évezredes szokásokat nem lehet csak úgy elhagyni.
– Hát, akkor cseréljük le őket!
– Mégis mire?!
Zrag megvonta a vállát.
– Te vagy a sámán… találj valamit helyette – mondta aztán.
– Nem akarok.
Zrag bólintott, hogy tudomásul vette, ezzel be is fejezte a beszélgetést. A lányt a barlang falához terelte, ahol összekötötte a kezét, majd a kötelet egy nagy vaskarikába fűzte. Víla meg akart szólalni, de a férfi a szemébe nézve megrázta a fejét, majd sarkon fordult és otthagyta Kalgrannal.

A lány sokáig csendben bámulta, ahogy a férfi teszi a dolgát. Fát pakolt a tűzre, fém edényekkel csörgött, száraz leveleket morzsolt. Arcvonásai sokkal finomabbak voltak a többiekénél, egészen vonzóvá téve lényét az eltúlzott izmai ellenére is. Fonatainak vége fából faragott gyöngyökben végződött, és a hajának szőke színe sokat szelídített kemény tekintetén, a tarkója felé haladva pedig erős barnává sötétedtek hosszú tincsei. Bőre egyöntetűbbnek és barnábbnak tűnt a társaiénál, bár a barlang félhomályában erre nem esküdött volna meg Víla.
– Kalgran… – szólította meg bátortalanul a lány.
– Hagyj most! Dolgom van.
– De…
– Majd később!
A lány tehetetlenül a falnak dőlt. Remélte, hogy legalább beszédbe elegyedhet a férfival. Remélte, hogy így vagy úgy szabadulhat. Ám Kalgran egyáltalán nem törődött vele, esélyt sem adott rá neki, hogy egyáltalán a szemébe nézhessen. Zrag időközben ételt hozott a lánynak. Eloldozta a kezeit és mellé telepedett, amíg evett. Ám, miután befejezte, rögtön a csuklójára tekerte a kötelet és a karikához erősítette.
– Tényleg megöltök? – kérdezte ekkor elszorult torokkal Víla.
A férfi bólintott.
– De miért?
– Hallottad… – vonta meg erre a vállát.
– Nem akarok meghalni! – nézett a szemébe a lány.
– Tudom.
– Segíts! – súgta hirtelen a fülébe Víla.
– Nem tehetem – rázta meg a fejét a krauk.
– Kérlek…
– Ne gondolj rá. Addigra már úgysem leszel magadnál.
– De…
– Ne! Elég! – Víla megszeppent, ahogy a férfi felemelte a hangját. – Sajnálom. Én nem tehetek semmit – mondta egész halkan, hogy csak a lány hallja.
– Te sem akarod, hogy megöljenek – próbálkozott ő mégis tovább.
– Nem, tényleg nem.
– Akkor miért hagyod?
– Közéjük tartozom. Nem fogok szembeszegülni csupán ennyiért.
– Csupán az életemről van szó!
– Sajnálom.
A lány könnyei kicsordultak, ám legszívesebben ütötte-vágta volna a férfit. Miért nem segít rajta?! Miért rendes vele, ha hagyja, hogy legyilkolják?

Kalgran bár a felét sem hallotta a beszélgetésnek, az elkapott félszavakból tökéletesen tisztában volt vele, mire próbálta rávenni a lány Zragot. Minden egyes alkalommal, amikor a férfi emberségesen, de határozottan visszakozott a könyörgések teljesítésétől, meggyőződött róla, hogy nála jobb segítőt nem választhatott volna. Talán hallgatnia kéne rá, meglehet, mégis ő látja jól. Talán nem lett volna szabad oly sok éve engedni a többség akaratának, hogy visszakapják a vágyukat. Zragnak már akkor igaza volt, hogy így nehéz idők elé néznek. De mégis kinek van joga dönteni a többiek életéről? Lopva Vílára pillantott, majd megrázta a fejét és magára hagyta a lányt a könnyeivel.

Mire visszatért a barlangba, a lány egykedvűen támasztotta a falat az oldalával. A csuklóján éktelenkedő vörös csíkok elárulták, hogy megpróbálta kiszabadítani magát. Miért is ne próbálta volna? A férfi csendben figyelte őt. Valójában csodálta a tartását, a lelkierejét. Az addigi lányok ekkorra már annyira kétségbeestek, hogy álomba kellett füstölnie őket, ám Víla nem omlott össze, nem tört meg. Kár érte…
– Mit akartál korábban? – ült le a földre vele szemben Kalgran.
A lány azonban nem felelt, csak lehunyta a szemét. A férfi aztán hiába próbálta beszéltetni, egészen addig hallgatás volt a válasz, míg rá nem kérdezett, hogyan esett rá a falubeliek választása.
– Becsaptak – mondta színtelen hangon Víla. – Előző este azt mondták, hogy Rúnt választották. Aztán reggel a ti kezeitek között tértem magamhoz.
– Nem akarták, hogy pánikba ess… gondolom.
A lány csak felhorkant és újból lehunyta a szemét.
– Így könnyebb volt mindenkinek. Neked is.
– Nyavalyát! – fakadt ki Víla. – A szemembe hazudtak! El se búcsúzhattam senkitől! Nekik lehet, hogy könnyebb volt. És nekem? Előttem még senkivel sem tették ezt!
A férfi majdnem kibökte, hogy sajnálja, de inkább csendben maradt. Állta egy darabig a lány tekintetét, majd egyszerre néztek el egymásról. Kalgran felállt, hogy aztán egy mély tálkával térjen vissza hozzá.
– Mi ez? – kérdezte Víla, mikor a kezébe nyomta a sötétzöld, meleg folyadékkal telt edényt.
– Elbódít.
– Minek?
– Szerinted? – vonta fel a fél szemöldökét a férfi, majd elvigyorodott. – Mit gondolsz, meddig bírod majd, amikor mind a magunkévá teszünk? Nem akarunk megkínozni – váltott aztán komolyabbra a hangja.
A lány elhúzta a száját.
– De most minek?
– Hogy tudjam, mennyire lesz szükséged holnap. Kezdd el inni! – sürgette.
– Nem akarok meghalni – mondta a lány.
– Ki akar?!
– Ne öljetek meg!
Kalgran csak a fejét rázta.
– Kérlek! Használjátok inkább a testem, amikor csak szükségetek van rá!
– Biztos vagy te ebben?! – röhögött a férfi, és elővette az éppen csak keményedni kezdő farkát.
Víla szeme hirtelen tágra nyílt, ahogy meglátta. Pillanatok alatt vastagabbra duzzadt, mint amivel reggel megdugták, mégis bólintott, hogy komolyan gondolja.
– Igyál – intett Kalgran a fejével a tálka felé. – Gyerünk! Utána kipróbállak én is.
A lány belekortyolt a kesernyés italba, majd újra és újra, egészen addig, amíg a férfi megálljt nem parancsolt neki. Úgy érezte magát tőle, mint akit fejbe vágtak. Szeme előtt furcsa szálak keveredtek a valóságba. A krauk eloldozta, majd megszabadította a ruháitól, és ujjaival nagyajkai közé férkőzött. Víla bódultan hamar nedvesedett és tágult, könnyedén tűntek el benne a megtermett kéz ujjai. Kalgran nem is húzta az időt, megfordította maga előtt, megtartotta a csípőjét, hogy négykézláb maradjon, azután mögé térdelt és beletolta a termetes szerszámát. A lány nyöszörgött, a szeme előtt szétesett a valóság, az ölében pedig örvénylő, tüzes bizsergés lüktetett. Kívánta a vaskos dorongot, arra vágyott, hogy hüvelyében az utolsó aprócska kis helyet is teljesen kitöltse, hogy szétfeszítse, hogy mozdulni se bírjon a kéjes kíntól. Nem tudta, hol van, nem tudta, mit tesz. Egyedül azt tudta, hogy még, még és még akar az édes szenvedésből. Kalgran veszettül hágta a lányt, a csípőjét markolva rángatta magán. Hiába volt józan, elveszítette ő is a valóságot attól, ahogy férfiassága sebes ütemben járt a forró hüvelyben. Ráharapott egy nagyobb anyagdarabra, hogy hangját visszafojtsa és ne árulja el magát a többieknek. Víla teljesen kiszakadt a világból és bárgyú ábrázattal bámult a semmibe, mikor a férfi megfordította maga felé. Túl erős lett neki a főzet – gondolta, aztán összezárta a lány lábait, és feltolta őket, úgy lökte belé újra a vesszejét. Néhány döfés kellett már csupán, hogy megtöltse a farkához tágult hüvelyt a terméketlen magjával. Szíve eszeveszettül kalapált, de egész testében kellemes zsibbadtság áradt szét. Régen, krauk mivolta ellenére is, rengeteg nőt megkapott, és bár a többségük szűk volt neki, mégis sokuknak tudott élvezetet okozni. Gyűlölte, hogy terméketlen –, ahogy minden társa az volt –, ám talán pont ezért vágyott mind jobban és jobban a nők öléhez férkőzni. Óvatosan elfektette Vílát a földön. Miközben a vékony, fiatal testét bámulta, hagyta, hogy elméjében megfoganjon a gondolat, amit Zrag igyekezett elültetni bele. Talán tényleg elérkezett a változás ideje. Talán tényleg meg kéne kíméljék a lány életét.