Rosszlanyok.hu - A szexpartner kereső. Több száz igazi szexpartner kereső lány!!! CSAK VALÓDI KÉPEK, videók!!!

Erotikus képzelgések

– Miért nem írod le mit csinálnak a halak?
– Mit csinálnának? Úsznak. Alfréd magába legyezgeti a vízben úszkáló mindenféléket, a cápaharcsák megkergették anyu aranyhalát, a betta udvarol a nőstényének. Külön kéne rakni őket a keltetőbe, hogy kishalakat csináljanak. A tányérhasú nyalja az üveget. Hmm, mit is csinálnak még éppen? A vitorláshalak lebegnek. A dominóharcsák most zavarták szét a neonhalrajt. Hű de izgalmas.
Az akváriumot bámultam még mindig. A kanapén ültem félig elfekve, fülem mögött ceruza, felhúzott combomnak füzet támasztva, kezeim öblében bögre. Meleg teával. Tulajdonképpen minden vágyamat és gondolatomat kitöltötte az előttem gőzölgő cukros tejes fűszeres lötty.
– Baj van?
– Nincs.
A hang már egészen mögülem jött.
– Másfél órája itt ücsörögsz és nem csinálsz semmit.
– Azóta főztem pár teát.
Éreztem hideg kezét a vállamhoz érni majd lassan végigsimítani felkaromon. Nem mozdultam, csak meredtem tovább magam elé.
Észre sem vettem, mikor elment.

Már bőven benne járt az idő az estében mikor felkeltem. Még mindig abban a melankolikus, néma és semmivel sem törődő enerváltságban lebegve, mezítláb sétáltam ki a konyhába. “Elment” mondtam magamban, mikor forrni tettem fel a vizet “majd visszajön” folytattam. Tényleg nem gondoltam mást. “Elment, de nem tökéletesen mindegy? Mostani állapotomban úgysem tudnék mit kezdeni vele. Ha hiányzom neki majd megint hív. Így megy ez.”
Sétáltam pár lépést a hideg kövön; ide- oda, várva, hogy felforrjon a teavíz. Aztán a tűzhelyhez mentem és elzártam a gázt. Nem kellett a tea. Nem kívántam. Nem kellett semmi és igazán nem tudtam mit kezdeni magammal. Időnként előfordul, fogalmam sincs, miért. A nők többsége ilyenkor idétlenül vigyorog és közli, hogy a holdállás, vagy a csillagok, vagy ezt dobta ki a tarot, esetleg ez periodikus, a hormonok… annyi minden marhaságot össze tudnak hordani, hogy öröm nézni. Én egyszerűen csak vállat vonok ilyenkor. Nem tudom, de nem is érdekel. Akkor sem számított. Vagyis lehet, hogy számított, csak veszettmód érdektelen volt számomra.
Úgy voltam vele, jobb, ha visszadőlök a kanapéra, olvasok valamit aztán a kádban is üldögélek kicsit és alszom reggelig. Ezzel gyakorlatilag elpocsékolok egy egész napot a mindent kitöltö rezignált semmittevéssel. Az a tipikus “semmi- hasznosat- nem- csináltam” érzés uralkodott el rajtam.
A kanapét megkerülve sétáltam a könyvespolchoz. Válogattam. Jane Austen? Most túl nőies és finomkodó lenne, nem esne jól. A Quo vadis felé nyúltam. Aztán mégse. Elsiklottam sok egyéb felett is, végül a másik kedvencemet, Jack Londont fogtam meg. Országúton. Jó lesz, két óra alatt kivégzem és kész is a mai napom, gondoltam.
Fordultam. Akkor láttam: a kisasztalon összehajtott papírlap. Mi a fene? Levélke? Romantikázni akart ez a szépreményű vagy mi van? Felveszem és kihajtom a lapot.
“Drága, tudod, hogy szerettelek, de ezt az időnként rádtörő méla blazírtságot nem szenvedhetem. (sic. Anyád.) Nem szeretem, mikor csak hamvad benned a tűz amikor máskor mindig lángol (sic. Hű, de költői vagy. Méghogy hamvad…) és máskor megállni sem lehet előtted olyan vad vagy. De ilyenkor mikor csak ágálsz úgy érzem el kell hagyjalak. Ne hívj. Este még utoljára átugrom.”
Csak így, minden tagolás vagy aláírás nélkül. De minek is írná alá, hiszen nagyon jól tudtam minden kétséget kizáróan, hogy ő írta. Pár órája nem gondoltam, hogy azok lesznek az utolsó szavak, miket szájából hallok. Vagyis majdnem. Szóval jön. Helyes.
Leengedtem a kezem és vele a levelet, majd lassan elengedtem és éreztem amint estében végighúzott csupasz lábszáramon. Valamelyik e pillanatok közül hozta meg a szikrát, mely lassan, szép lassan felbuzogtatta vérem. Csak álltam ott és néztem az akváriumot.
A konyhában található összes befőttesüveget összeszedtem és mindent, amiből nem folyik ki a víz. Szép sorjában kimertem a halakat a tartályból – muszáj, különben megfőnek.
Telefon. “Szia Gábor, ugye érdekel még az a két algázó márna? Igen, nagyszerű, ez esetben el tudnál jönni értük egy órán belül? Nem, ingyen. Csak azt kérem, gondolj majd rám, ha szükségem lesz egy kis segítségre. Persze. Várlak. Szia.” “Haló, Endre? Szia, emlékszel még, mennyire megtetszettek neked a cápaharcsák? Nos, el kellene helyeznem őket valahol… Igen. Nem, örökre. Persze. Dehogy, ingyen…” Szia… kell?… jössz érte?…stb.” Körülbelül egy óra telt bele és mindenkit eltűntettem az egy legyező garnélán kívül. Beletörődve az elkerülhetetlenbe visszaengedtem az akváriumba és bekapcsoltam neki a fűtőszálat és a szivattyút. Adtam enni is neki és előkészítettem egy kicsike hűtőtáskát és egy pont beleillő vízhatlan tartályt.
Órámra néztem. Azt írta, este még beugrik. Kilenc- tíz óra magasságában szokott érkezni, tehát van még körülbelül egy- másfél órám. Remélem motorral jön.
Fürdőszoba, meleg kád, fésű, miegymás. Készülődés. Mentális felkészülés, gatyamadzagfelkötés.
Míg vártam, mégiscsak nekikezdtem olvasni. Gondoltam rá, hogy készíthetnék valami vacsorát – de minek? Úgysem enni jön. Ismerem nagyon jól: még utoljára érezni akarja testem melegét. Hát jöjjön.

Kopogásra ébredek, majd nyílik az ajtó.
– Megint nem zártad be. Ugye nincs így azóta, hogy elmentem?
Kinyitom a szemem. “Nincs”, morgom, aztán eszembe jut, hogy mégiscsak utoljára van itt; talán nem ártana, ha kedves lennék és energikus.
Nincs felesleges, vagy kitérő mozdulata. Szó nélkül leveti kabátját és cipőjét, ledobja a pulóvert és vigyorogva közeledik felém. Leül, kiveszi a kezemből a könyvet, és ahogy távolodó röppályáját nézem, majdhogynem bele is dobja az akváriumba. Hogy ma mindennek köze van az akváriumhoz! Abszurd!

Időm sincs visszafordulni, minden mozdulatom az övé. Egyenlőre csak bábuként – nincs hangulatom a szexhez – de ahogy a vágy és az örök szenvedély szép lassan felizzik a véremben már egész testem forr és ugyanúgy akarja az ölelést, mint a másik, az eredendően szikrázva érkezett. Nem tudom eldönteni, vajon melegebb- e a szája, vagy az enyém is forró? Próbálok fölé kerekedni, de mindannyiszor maga alá gyűr, próbálom levenni a ruháit, de az enyéimet tépkedő és rángató kezétől hozzá sem férek. Hagyom magam és mégsem, együtt mozgunk és együtt veszünk lélegzetet, együtt dobban szívünk. Forró, rettenetesen forró.

A kanapé előtt fekszünk. Egyenletesen szuszog – szeretkezés után szinte menetrendszerűen elalszik és piheg egy tíz percet. Bőre, szintúgy az enyém is még fényes az összefüggő verítékrétegtől. Minden mozdulatommal léghuzatot kavarok, mely visszaszállva énreám kellemes, hűvös borzongással szárítja bőröm. Felkönyökölök mellette. Arcát nézem, ránctalan homlokát, hunyt szemét. Fagyfehér bőrét, enyhén hullámos szőke haját. Nyugodt vagyok, kiszámítható és pontos. Nem vagyok őrült, sem bolond.
Felkelek és mezítláb, nesztelen léptekkel sétálok az előszobába. Nyitom az ajtót, kinézek a kertbe majd kisurranok. Gőzölög testem, talpam égeti, testem nyúzza a hideg. Sietek. A garázshoz rohanok és benézek a kis ablakon. Az enyém mellett (veterán gyönyörűség) ott áll az ő motorja is. Nagyon helyes. Sajnáltam volna a Trophy- ból leszívni a benzint.

Mosolyogva rohanok vissza a lakásba. Igyekszem halkan becsukni az ajtót, közben gyorsan, egy helyben ugrálgatok. Istentelenül hideg lehet a testem, gondolom, ráadásul mezítláb voltam kinn.
Habár nemrég fürödtem, még van annyi meleg víz, hogy kényelmesen lezuhanyozhassak vele. A durva törölközővel dörzsölöm bőröm, mikor halk nyögést, morgásfélét, ébredező mocorgást hallok kintről. Órámra nézek és konstatálom, hogy ez igencsak több volt, mint tíz perc. Mindegy is. Felébredt.
Derekamon a fürdőlepedővel sétálok ki. Ő épp felállt és kezeit magasba nyújtva, lábujjhegyre állva nyújtózik. Rövid, kissé nőies mozdulattal hozza le kezeit és feszíti hátra hátát és fejét. Egyhelyben állva figyelem fehér bőrén át az izmok röpke cikázását és szemem önkéntelenül is megpihen egy a férfiasságán húzódó kék ér vonalán. Ismerem a lüktetését.
Rám néz. Elmosolyodik, szó nélkül nyújtja a kezét. Megyek. Sosem beszéltünk sokat egymással és semmit nem tudunk a másikról – amennyiben semminek lehet nevezni azt a pár lényegtelenséget, ami az ember testén, reakcióin, ösztönös és állatias hangjain kívül létezik. Most sem akarunk mondani egymásnak semmit. Nem kell.
Kezem fogja és a háló felé húz. Feloltja a villanyt, maga elé ránt és szabályosan visszapattanok karjai közé, ahogy utánam vetődik, miután az ágyra dobott. A törölköző röptében csaknem a csillárt éri.

Most én vagyok a vadabb – felébredtem. Kezemmel, nyelvemmel, számmal érzem, szinte meg is számlálhatom a mellén a szőrszálakat, izmai rándulásait, a lüktető kék eret. Az izgalomtól lúdbőröző teste minden egyes mozdulatát, önkéntelen táncát tudom jól, én irányítom. Tudom, érzi, milyen forró a szám. Kezemmel próbálom lenyomni a medencéjét, mikor már szinte görcsösen emelgetni kezdi, utánamnyúló kezébe adom az enyémet, hadd szorítsa a csuklómat, míg hallgatom a nyögéseit és nyelem a sós ízt.
Mindig van az ágy mellett egy üveg víz – akár az ilyen helyzetekre is. Miután ittam pár kortyot, mosolyogva hátranézek.
– Én is kérek.

Hangja kissé rekedt, de nem csodálkozom, ilyenkor mindig az. A kezembe löbbölök egy fél korty vizet és ráfröcskölöm izzó, még zaklatottan emelkedő mellkasára. Nevet, ordít, morog? Nem tudom. Szinte azonnal felugrik és ádáz küzdelembe kezd a palackért, minek folytán szanaszét fröcsköljük a vizet. Végül aztán mégis iszik pár kortyot – ami még megmaradt. Kifejezetten ügyes vagyok, gondolom. Feltűnő lett volna, ha én öntöm ki az egész vizet vagy ha kiviszem.
Lesből támad. Nem lepődöm meg túlzottan, sejtettem, hogy ez fog történni. Nem az eszem tudta – az ösztönöm, a testem, mely szinte előre tudja a nekifeszülő másik következő mozdulatait.
– Most nem menekülsz, (sic. Eddig tán védekeztem?) most megkapod, ami neked jár!
Nincs időm, sem hajlandóságom szavaira válaszolni – nem is tudnék: saját ajkaival késztet némaságra. Egész testével rám nehezedik, kezeivel két felkarom szorítja. Mozdulni sem tudok. Combomon érzem egyre merevebb fallosza erősödő nyomását, majd végre levegőhöz jutok. Lihegek és nagyot nyelek, ő csak néz rám olvadón. Felkel rólam, de csak arra az időre, míg elhelyezkedik fölöttem és fogást vált rajtam: két térde két oldalam mellett, kezei csuklómat szorítják a fejem fölé. Kicsit megijedek, pillanatnyi pánik cikázik végig testemen. Hiába feszítem végtagjaimat, erősebb nálam.
– Csitt, édes, hagyd magad!
Halkan, súgva leheli fülembe a szavakat. Szemem lehunyom, nagyot nyelek. Ellazítotm izmaimat és érzem ahogy lassan, mint mikor vadállatot simogat az ember, szép óvatosan elengedi kezemet. Nem mozdulok.
– Tartsd csukva a szemed.
Úgy teszek. Perzselő leheletét érzem a nyakamon, majd az ágy puha süppedését, ahogy két kezét mellém támasztja. Várok. Egész testem valami megfoghatatlan izgalomban remeg, a vágyban, melyet leginkább a “halálra szeretlek” kifejezés képes körvonalakba önteni – de még az sem hűen. Semmi.

Lehelet. Perzselő, égető, emésztő lágy lehelete simít végig nyakamtól indulva melleim között. Majd apró, érzékeny siklás: ujjhegyei az oldalamon. Szája, nyelve, köldököm, combom, kezei, mellkasom… Nem tudom már, csak érzem a gyengéd láncot, mellyel az ágyhoz köt. Mozdulnék… rávetném magam, tépném, harapnám, addig ölelném, míg csak él, szorítanám, míg törnek csontjai… Minden egyes érintése, minden csiklandó, gyöngéd sebzése csupán egy újabb lökés a szakadék felé. Érzem, nem telik sokba, hogy elveszítsem a fejem – testem már így is egyetlen izzó idegköteg, egyetlen érző bőrfelület és remegő izmok sokasága. Egyetlen érzékeny pont vagyok. Forró, majd hűvösen pásztázó, borzongató lehelet simít végig. Aztán semmi.
Még csak a mozdulat vágya, még csak fogalmazódó körvonala sejlik fel bennem, mégis rám szól:
– Nyugodj. Ne mozogj.
Hangján hallom ugyanazt a visszafojtott, már- már dühbe hajló indulatot, mely egyetlen vulgáris célba hajszol és űz mindkettőnket. Maradok hát, bár vérem pezsgő áradata, bőröm hideg izzása minden más ingert elfed: megszűnik minden akarás. “És mit tehet itt a józan ész?” Önuralmam utolsó, már porladozó morzsáit szorongatva fekszem még mindig.
Hirtelen érintés. Testem feszül, derekam emelem, mint mikor áram vág a testbe. Keze, melyet eddig észveszejtően forrónak éreztem, most szinte égetően hideg. Egyetlen véget nem érő remegésbe fut a testem, iménti izgalmam hatványozódva hullik vissza rám. Egész testem könyörög: tedd meg, érj hozzám, tedd meg! Ám nem történik semmi.

Érzem, ahogy mozog fölöttem, helyezkedik. Térdével combjaim közé nyomul és még távolabb taszítja egymástól lábaim. Hallom a hangját; legalább ugyanúgy zihál, liheg és sóhajtozik, mint én. Érzem jobb fülem mellett, ahogy kezét letámasztja és egész testemen érzem hajszálnyi, gondolatnyi közelségben lévő, ám hozzám nem érő bőre sugárzását. Nem tudom még elképzelni sem, mi történik most – nem is akarom. Nem akarom tudni – nem érdekel. Csak a teste… csak a teste kell, semmi más, semmi több. De most azonnal!
Mozdulok.
– Csitt!

Súgja és számra tapasztja kezét majd száját. Érzem, már valóban nem bírom sokáig… talán mint a sebzett vad, vagy az ösztönös vadász, lényeg az, hogy megérzi, elkapja ezt a pillanatot – a megugrás szempillantását. Száját erősen, erőszakosan szorítja enyémhez, érzem, ahogy teste megfeszül, mégis váratlanul ér támadása. Összes izmom megfeszül, magamban érzem az ér erős lüktetését. Torkom sikolyát nyelve nyeli el, vállam és medencém gyilkos szorításban húzza magához, ahogy érzi, hogy a váratlan egyesüléstől ösztöneim tépnék ki testemet öleléséből. Nem mozog, csak fekszik rajtam, leszorít azon a pár másodpercen, míg a hirtelen gőz elszáll. Ellágyulok kezei közt, olvadok, körülfolyom a kéjjel. Lábaim összekulcsolom a hátán.

Fogalmam sincs, mi történik. Összeér a föld és ég, kihuny a Hold és a csillagok mámoros testünkre záporoznak.
Sosem tudom megmondani, milyen volt, vagy hogy épp milyen érzés. Erre… nincsenek szavak, sem tudat, mely megnevezni képes azt, mit átélni sem tud. Ez a test játéka, nem az észé.
Mellkasán szuszogok. Azt tudom, utóbb én kerültem felülre. Szép lassan száradozik testemről az összefüggő verítékréteg, szívem dobbanása egyre nyugodtabb és testem rángása is lassan alábbhagy. Lebegek vissza az életbe.
– Imádom, mikor ilyen vagy.
Ébren van. Vállam és felkarom simogatja lágyan, pihentetőn.
– Milyen?
– Tüzes.

Sóhajtva, szinte gyönyörrel ejti ki a szót a száján. Én utálom, egyenesen rühellem ezt a kifejezést.
Felülök és rámosolygok.
– Késő van, maradj itt. Ráérsz reggel elmenni.
Bólint. Feje lehanyatlik és tudom, pár perc múlva aludni fog. Halkan súgva közlöm, hogy zuhanyozni megyek, mire csak egy halk morgás a válász. Helyes.
Eszemben sincs a fürdőbe menni. Felöltözök és előkotrom az elemlámpát. A pincébe tartok – el kell zárni a főcsapot. Ezután odafönt minden vizet megnyitok: mosogató, kád, WC tartály, minden csontszáraz vezetékek innenső feléről tekint rám. Nagyon jó.
Fura, hogy nem vette észre az akvárium ürességét. Tulajdonképpen nem érdekel. A halhálóval kimerítem a garnélát – biztos ideges szerencsétlen, ma már eleget zaklatták, elvégre össze- visszameregetem – és az odakészített dobozba teszem. Kap mellé egy növényt az akváriumból, néhány kicsi és könnyű csigát, hogy ne szoruljon alájuk út közben. Így is rázós lesz szegénykémnek. A hűtőládában a bejárati ajtó mellé teszem és rápakolok még néhány gumipókot is – egyenlőre jó lesz itt.

A szűrő gumicsövét használtam és a felmosóvödröt. Nem tökéletesen mindegy, mibe szívom le a benzint? Körülbelül hét, talán hét és fél liter keverékkel tértem vissza a lakásba. Ki kellene nyitni a gázt, gondolom most, de aztán arra jutok, hogy nagyon magas lenne a számla és a fenének sincs kedve kifizetni.

A hálóhoz osonok. Alszik. A vödröt leteszem az ajtó elé és még utoljára beszaladok hozzá. Egy- két selyemsál van az éjjeliszekrényben, azokkal kötöm össze csuklóit. Felébred. Egy csókkal csitítom; arcán bárgyú vigyor, és már iszonyodva figyelem reakcióit – azt hiszi, megint meg akarom kapni.
Az ágytámlához kötözöm két csuklóját és csak akkor tűnik fel neki valami amikor bokáit is egymáshoz rögzítem. De még ekkor sem fél eléggé.
– Ne aggódj szivem, élvezni fogod. Igazán… tüzes lesz.
– Remélem is!
Szinte turbékol. Kimegyek a vödörért, és gyorsan térek vele vissza – sebesen kell már mozognom. Löttyintek rá kicsit, az ágyra és a szőnyegre is. Persze jut mindenhova. Szinte fel sem fogom őrült, kétségbeesett ordítását – mint mikor az egér már tudja, hogy a macska fogai menthetetlenül és visszavonhatatlanul megváltoztatnak mindent.

Az előszobában dobom el a vödröt. Még visszarohanok, bezárom a háló ajtaját (a küszöb és az ajtó között ujjnyi rés van és egy nyalat benzin. Nem félek, hogy nem lobban be), majd visszatérve felkapom a hűtőtáskát. Lehajolva meggyújtom a szőnyeget. Nincs időm nézni mi történik, azonnal bezárom az ajtót.
Rohanok a nyitva hagyott garázsba. Lehelletem látszik, ez a hideg nem tesz jót Alfrédnak és a hűtőláda sem véd sokáig. Villámgyorsan az MZ csomagtartójára pókozom a ládát, majd szinte vad mámorban berúgom a motort. Kigurulok a kertből.

Köd van. Az utcáról visszanézve nem látom a házat, csupán a ficánkoló, ugráló vörösséget az ablak irányából. A táncoló fájdalom elmosódott négyszögét. Vajon milyen érzés lehet tudni, hogy a nő, aki egy fél órája még mindent odaadott benzint locsol az emberre? Milyen a benzin szaga amikor a bőrön lobban fel a láng? Nagyon szivesen végignézném az egészet – de valamelyik szomszéd előbb utóbb tűzoltót hív, azt pedig nem akarom látni, ahogy kihozzák. Élő szépségére szeretnék emlékezni.
Mennem kell. A garnéla nem szereti a hideget.
Fogalmam sincs, hova tartok.