Rosszlanyok.hu - A szexpartner kereső. Több száz igazi szexpartner kereső lány!!! CSAK VALÓDI KÉPEK, videók!!!

Fantasy melegpornó


A kúria halljában még mindig ott lógott egy festmény, ami két ideál szépségű ifjat ábrázolt. Az egyik szőkén, a másik gesztenyebarna fürtökkel, gazdagon díszített ruhában áll, a kelmét antikosan átvetve felsőtestükön, arcuk oly átszellemült, az ember azt hinné, hogy félistenek, vagy antik héroszok pózoltak a festő előtt, holott annak ecsetjét, mikor újra és újra a vásznat érintette sokkal inkább a félelme vezette, nehogy hasonlót alkosson ahhoz, mint amilyennek modellje találtatott.

A megmaradt iratokban még csak utalás sincs e hajdani bizarr visszásságra, mely minden bizonnyal szerencsétlenségként sújthatta a családot. A másik portré, a szőke, viszont hű volt a valósághoz. E két ifjú:
Gonzago és Lucien.

A ház urának egyetlen fia púpos volt, járása bicegő. Arcában orra ormótlan, ajka duzzadt, szemöldöke bozontos volt. Fekete hernyójuk alól indulatosan csillogott elő sárgás macskatekintete. Nyelve, ha megszólalt, csak nehezen forgott üregében, fogai bár nagyrészt fehérek voltak, de anyaguk rossz lehetett, mert ép vonalát töredezett csorbaságok éktelenítették. Minden bizonnyal akadt a földön nála a sors bal kezétől keményebben sújtott test is, de ahhoz, orvos, vagy szent ember szemével kellett rá nézni, hogy ne keltsen valóban visszataszító érzéseket. Mizantróp hajlamúvá serdült, elkerülte a falubéli gyermekek társaságát, egyetlen szórakozása volt, ha vadászhatott, s előbb apja, majd saját kutyáival járhatta fegyverrel a környező erdőt, hegyeket. Kutyáit maga nevelte és maga választotta ki, hogy mely szuka, melyik kannal párosodjon. Hogy a vad állatok ne tegyenek kárt egymásban, őrjöngésükben mindig végigkísérte jelenetet, mikor a hím hátulról ráugrott a nőstényre és meghágta. Maga vigyázott az ellő állatokra is, és döntötte el, hogy az újszülött kiskutyákból melyek mutatják a rettenthetetlen vadász tulajdonságait, és méltók rá, hogy a falkába kerüljenek.

Rendellenessége folytán idősebbnek tűnt koránál. Széles karimájú kalapot hordott, és hosszú tarka csíkos kendőt, így takargatta ábrázatát. Az emberek (főleg a babonásabb hajlamúak) féltek tőle, és gonosz híreszteléseket terjesztettek merre tart s miért, amikor idomtalanul átbicegett alkonyatkor, vagy hajnalban (hogy elkerülje a nem kívánt találkozásokat rendszerint ekkor közlekedett) a látóhatáron.

Otthon is, ha tehette, elkülönült családja (vallásos-babonás nagyanyja, konzervatív apja) társaságától, étkezni pedig mindig külön étkezett. Ez egy különcségéért sosem rótták meg, tekintve, hogy otromba ajkai, nyelve miatt könnyen kifordult szájából a megrágott falat, ha pedig izgatott lett, nyál vetett habot szája sarkában.

Családja úgy döntött, hogy a tarthatatlan helyzetet orvosolandó véget vetnek szabados életmódjának; kora, s helyzete megkívánja, hogy időnként valamennyi időt társaságban forogjon, s ezért házitanítót hozattak neki, s a faluból felfogadták egy család Gonzagóval egyidős sarját, hogy pajtása legyen.

Lucien, kiszemelt társa csupa kedély volt, amit csak az bolygatott meg, hogy kiragadták megszokott környezetéből, és ily rémítő társ játékszereként félszegen állt kimosdatva, új ruhában a hall vastag szőnyegén. Szőke, vékony szálú haját bearanyozta a napsütés, hangja a fiúkat zenére oktató tanár szerint is elsőrangú volt. Gonzago mindig komor, gesztenyebarna fürtös feje fekete gondolatok súlyával bukott mellkasára. Ellenségesen vizslatta Lucient napokig, de aztán annak lágy pillantása, de leginkább hegedűjátéka megenyhítette és egy idő után, mindketten átengedték magukat annak a természetnek, mely két egykorú ifjat, ha nem is magától értetődően de nagy valószínűség szerint- hacsak hajlamukban valami gyökeres ellentét nincs, barátokká tesz.

Lucien szívesen és ihletetten játszott, akár kotta nélkül, lehunyt szemmel, zenéjét pedig Gonzago úgy hallgatta, mintha varázslat szállt volna rá. Órákig ült, vagy állt mozdulatlanul, torz szoborként, míg társa kimerülten abba nem hagyta.

Lucient teljesen felköltöztették a kúriába, saját szobát kapott, teljes ruhatárral, amely illő volt egy ilyen gazdag birtokkal rendelkező örökös környezetéhez, és csak ritkán mehetett meglátogatni családját. A házimunka alól fel volt mentve. Idejét együtt kellett töltenie Gonzagóval, bármennyire is terhére volt ez eleinte mindkettejüknek. Szabad idejükben, miket nem kötött le a nyelvtan, számtan, és történelem, sétákat tettek a család birtokán. Ezek alatt hamar kiderült, Gonzago talán a jobb táplálkozás és a rendszeres fizikai erőpróbák miatt jobb kondícióban volt, mint Lucien, és lassan kezdett rá úgy tekinteni, mint egy gyengébb, de kedves lényre, akire vigyáznia kell. Fürödtek az őszi, langy-hideg vizű tóban, ruháikat a parti bozótra hajigálva meztelenül futottak a vízbe. Lucien vékony testalkatával, karcsú derekával, vállára omló világos hajával olyan volt, mint egy lány. Lábai hosszúak voltak és jó alakúak. Testét alig fedte szőr, ahol volt, ott aranyszínű piheként puhán göndörödött. Hímtagja arányosan felelt meg mindehhez, ahogy ernyedten feküdt combján. Valóban olyan volt, mint egy kamasz isten.

Gonzago ellenben meglepő vízi szörnyre emlékeztetett, valami boszorkányszombatot ábrázoló rézkarcról, amint kibukkan a mélyből. Széles, izmos mellkasát, hátát sötét prém bolyhozta, csakúgy, mint alkarját és görbe lábait. Vesszeje vastagon és csupaszon bukkant elő ebből a bozontból, ami megszívta magát nedvességgel, csakúgy, mint dús gesztenyebarna hullámos haja, amit kivétel nélkül egyetlen copfba fogott tarkóján, nem törődve a kultúrált divattal.

Hanyatt feküdtek a fűben, míg meg nem szárította őket a délutáni nap. Megosztották egymással eddigi rövid életük kisebb-nagyobb titkait. Gonzago kötelező megszólítása Lucientől az „uram” volt, de ezt sosem kérte számon, ha az oldott légkörben megfeledkezett róla.

Lucien elmesélte, hogyan zajlott élete a faluban, kik voltak a barátai, anyja, apja, testvére, hogyan tanult meg hegedülni, hogyan keresték végig a falu egykorú ifjai között őt is, hogy aztán ráesvén a választás- lévén kora, temperamentuma, és háttere éppen megfelelő, felhozzák a házba.

Gonzago pedig elmondta, hogy anyja meghalt, mikor őt világra hozta, hogy gyönyörű volt és nagyon fiatal és, arcképe a hallban függ a lépcső csavarodó íve felett, hogy megmaradt levelezése elárulja: boldogtalan volt itt szűkkeblű férjével és babonás félbolond anyósával, hogy maga is ki nem állhatja őket, ahogy viszolyogva tekintenek arra, akinek tovább kéne vinni a család nevét, hogy kóborlásaiban egészen az erdő túlsó oldaláig jutott, ahol egy boszorkány kunyhója áll.

Lucien már hallott a nőről. A faluban is olyasféle bizonytalan szerzetként tartották számon, akinél nem lehet tudni, milyen kapcsolatban áll a fűvel-fával- virággal. Ritkán, de lehetett látni, amint keresztülsétál a falun, kosara karján, ezt-azt vásárol. Tágas kertjének mélyén ablakai világolnak, zene hallik, a tégla, fák, és távolság hármas falán megszűrve, aztán eltűnik hosszú hetekre, hónapokra, senki nem tudja hová, és senkinek nem mondja hová.

– Egyszer megszólítottam – vallotta be – , szerelmi bájitalt akartam tőle, hogy egy lányt megcsókolhassak.. Persze nem adott. Nem is hiszem, hogy képes lenne bárki készíteni. Aztán mégis megpróbáltam a csókot. Olyan pofont kaptam, hogy majd lerepült a fejem.

Kifogyhatatlanul képes volt mesélni a fantáziáját izgató dolgokról, leginkább az olvasott versek témáiról, a holdról, az éjszakáról, és a nőkről. Hetekig visszatérő témája maradt, hogyan látták meg egyszer véletlenül Gonzagóék két cselédjét a szalmakazalban. A lány szoknyája combtőig fel volt húzva, térdelve serénykedett széttárt lábai között lovagja, akinek nadrágja bokájára csúszott.

Gonzago szívesen hallgatta barátja dallamos hangját, még ha más véleménnyel is volt egy adott tárgyról. A nemi aktus, mint olyan, nem volt újdonság számára, bár sosem művelte eleddig, ami pedig a misztikumot illeti: ő maga kellemes emlékeket őrzött a boszorkányról. Az erdőben kóborolva, a meleg nap alatt levette mind kalapját, mind kendőjét, hogy megfürössze átizzadt koponyáját a légben. Csak kutyái voltak vele, emberre nem számított. A házánál már járt, de személyesen akkor találkozott a nővel először. Első alkalom volt, hogy egy újdonsült arcon ne lássa a viszolygás, vagy félelem nyomát.

– És én? – kérdezte Lucien, felkönyökölt és felé fordult a magasra nőtt fűből. Meztelen, sovány felsőteste sápadtan derengett a napsütésben.
– Te más vagy… – morogta mély, karakteres hangján Gonzago. Rápillantott, majd visszahanyatlott a fűbe, de lehunyt szemhéja mögött mintha beleégett volna: továbbra is ott táncolt a látvány: Lucien fehér kísértete.

Hazafelé elszáradt virágokkal és árvalányhajjal díszítették föl Gonzago mindig hordott kalapját.

Lucien izgalmas vadásztörténetekért gyötörte, és sóvárgott, hogy maga is szarvas után eredjen a nedves zöld között, bár a nemes vadak – és tulajdonképpen mindennemű állat- vadászata az arisztokraták kiváltsága volt. Olyan hévvel ecsetelte a potenciális izgalmakat, hogy Gonzagó már hajlott rá, hogy a következő idényen magával vigye. Magában furcsállva, de egy eddig ismeretlen örömmel fedezte fel, hogy alig van valami, amire társa kellemes hangja, drámaian játékos arckifejezése, víztükör-tekintete ne tudná rávenni.

Megesett, hogy sokáig elmaradtak, ilyenkor megfeddték őket, hogy haszontalanságukban gondot és aggodalmat okoznak

Házitanítójuk, aki mindkettejüket oktatta, egy kalandor kedvű abbé volt, aki remek ajánlólevelekkel, fekete reverendával és jezsuita-ravasz pillantással érkezett. Nagy műveltségű és enyhén filozofikus hajlamú elmeként lenézte az erdő szélén földművelésből és áruforgalomból élő népeket, csakúgy, mint kenyéradóit. Szigorúan fogta a gyermekeket, és keményen fenyített, ha indokoltnak találta. A megfegyelmezésüket vagy egy szolga, vagy maga az abbé végezte. Térdére fektette a komisz kölköt és lerántotta nadrágját, hogy csupasz fenekére cseppet sem kíméletesen rámérje nádpálcával járandóságukat.

Gonzago a verések után dühöngve eloldalgott; volt, hogy tajtékozva bevetette magát kedves fái közé, vagy ha bezárták a kaput dúlva-fúlva rótta köreit ugató kutyái között. Szabadsághoz szokott lelke nehezen tűrte a tanulás fegyelmét. Lucien szemeiből ellenben könnyebben lopott könnyeket az idegen kéz súlya. A hall lépcsője alá kuporodott, elrejtőzve az árnyékok és a pókhálók közé, míg Gonzago érte nem ment, hogy különös, morgó hangján megvigasztalja.

Pedig különösen Lucienre járt rá a rúd, feleletében gyakrabban vétett hibát, ajka már attól is remegni kezdett, ha az abbé hozzá szólt. Az látta egyre szorosabbra fonódó barátságukat és egyszer, egy különösen dühítően végződött lecke után Gonzagóra ruházta Lucien megfegyelmezésének feladatát.

Lucien szorongva oldotta meg övét, segélykérő pillantása esengve kereste barátja tekintetét, de az, mert nem tudott mit mondani elfordult inkább. Letérdelt és térdéig eresztette nadrágját. Inge félcombig ért, fel kellett húznia, amikor Gonzago ölébe hasalt. Csupasz feneke fehér volt és rajta a bőr nőiesen finom.

Gonzago tudta, hogy kint hallgatóznak, így a hosszú csend tétlensége árulója lehet, de csak habozva volt képes megütni barátját. Kezében meglendült a vessző és hangos csattanással sújtott le, hogy piros csík jelezte nyomát. Lucien megrázkódott, és hangosan felkiáltott. Gonzago keze erősebb volt, mint az abbéé. Pilláira könnyek szaladtak. Tudta, hogy a büntetést nem kerülheti el, de abban, hogy most Gonzagónak kellett kiszabnia rá valami újfajta, ismeretlen kegyetlenséget sejtett. Aztán megérezte, hogy az a nehéz kéz most csupasz bőrén nyugszik, gyengéden simogatva a vörösre gyulladt sebet. Lehunyta szemét, torka összeszorult. Percekig maradtak így, míg elernyedt különös, kiszolgáltatott-védelmezett helyzetében. Combján megrándultak az izmok és vele fenekének izmos-lapos gömbje. Gonzago nehezen lélegzett, legszívesebben behunyta volna szemét; szédelegve nyitotta, csukta száját, mintha rosszullét gyötörné, ajkai közül nyál csurrant tisztán és nedvesen az alanti meztelen barázdára és gyöngyként megült annak rózsás nyílásán.

A simogató kéz éppen csak érintve a bőrt siklott bele ebbe a mélyedésbe, lent megérintve a heréket, visszatérve fent pedig odatapadt a lyuk érzékeny felületéhez. Lucien összerázkódott a nem várt érintéstől. Heréi érzékenyen reagáltak, érezte, hogy ölében összesűrűsödik a zavar, a kellem és a vágy-, keményedőn formát öltve.

Gonzago a karjába ölelte és négykézláb a padóra engedte, míg maga fél térdre ereszkedve mögötte maradt. Hátán felsimította a hosszú inget. Lucien szétnyitotta lábait, hogy közelebb férhessenek hozzá a simogató kezek, amelyek most két tenyerükbe fogták fenekét és kissé széthúzták. Előbb az ujjak egyikének első íze szaladt bele a testébe. Félig nyitott szájjal nyögve fogadta, ájult tudattal az új érzésektől. Aranyló pénisze előre ágaskodott, nedves hegyére tapadt az ing. Gonzago egyik kezébe fogta saját álló vesszejét, amit immár kiragadott nadrágjából és a ponthoz illesztette, mit ujja elhagyott. Előbb a makkját tolta bele. Lucienbe beleszakadt a lélegzet, kiverte a hideg verejték. Elfogta a félelem, előre akart mászni, így elszaladni, de Gonzago erősen szorította. Visszatartotta, szinte magára húzva Lucient, aki sírt, nyöszörgött. Gonzago egy sóhajtásnyi időre megállt, aztán elindult hímvesszeje le és föl, szabályos, nagy lökésekkel.

A következő napokban a két fiú csendesebb volt. Lucien sápadtan járt, kelt és láthatóan fájlalta ülepét. Gonzago pedig, mert addig is hallgatag volt, most olyan lett, akár ha valami elátkozott szellem néma teste volna. Apja megdicsérte az abbét, mily kiválóan tud fegyelmet tartani. Az lehajtotta a fejét, és valami olyasmit mormolt, hogy nem az övé az érdem, de befelé majd megfúlt a méregtől. Maga is elégedett lett volna az eredménnyel, ha titokban meg nem lesi tanítványait, tartott tőle ugyanis, hogy Gonzago, ifjú barátja iránti szeretetében egyáltalán nem, vagy enyhébben végzi csak el feladatát.

Majd égnek állt haja, mikor azt látta, hogy a földesúr fia négykézláb fújtatva, morogva, mint állat meghágja angyalhajú barátját. Látta, amint Lucien tekeregve kínlódik a vastag, rücskös farok döféseitől. Bámulatosnak tartotta, hogy karcsú teste tövig magába fogadja. Látta, ahogy Gonzago előrenyúl, és ormótlan szőrös mancsába szorítja Lucien vesszejét. Látta, ahogy az megduzzad, és hogy már Lucien is mozog, ritmusosan, ütemesen – Gonzago markában gyönyörű péniszét, saját testében pedig a másik irtózatos farkát járatva. Úgy találta, hogy kiáltozásai már nem csupán a fájdalomnak, de a gyönyörnek is szólnak. Észre sem vette, mikor csúszott keze saját, szüzességre ítélt hímvesszőjére, és kezdte húzkodni, ahogy előtte maga előtt látta. A látottak betöltötték tudatát, az egymásnak ütődő megduzzadt herék, verejtékező testek, nyáladzó szájak, Gonzago szörnyű állatiassága, amint kifulladva beleürül Lucien fenekébe, keze már csatakos annak ondójától.

Nem tudott szabadulni a képtől, ha Lucienre nézett, mindig felidéződött előtte. Gonzago már teljesen más eset volt, vele kapcsolatban taszításon és haragon kívül nem érzett egyebet, bár ha összekapcsolta lihegő, vörös emlékeivel, valami groteszk hajlandóságot fedezett fel magában.

Hogy a két fiúban mi zajlott le? Ismét zavartan viselték egymás társaságát, keresve a szavakat néztek egymásra másnap, el-elfordították tekintetüket. Gonzago a falnak dőlt és kissé el is fordult, mintha máris menni akarna kutyáihoz, amikor Lucien simogató mozdulattal vállára tette kezét. Gonzago visszafordult és rámosolygott kendője mögül.

Ettől a naptól kezdve mégis egyre kevesebb időt tölthettek együtt, de ez nem csak rajtuk múlott. Tanítójuk homlokegyenest ellenkezően eddigi szándékával, igyekezett elszeparálni őket. Gonzago feladta lett vadhússal ellátni a konyhát, és az erdő vadjaira való felügyelet- mintha vadőrnek nevelnék és nem uraságnak, és nem javasolták a Luciennel való múlatást – mert az nem illik egy urasághoz, legfeljebb egy vadőrhöz. Lucient berendelték a konyhára, kuktálkodni s takarítani. A közös tanórák egyre rövidültek és ritkábbak lettek. Hogy az abbé ezt mivel indokolta? Ki tudja, találékonyságát nem kellett félteni.

Mindenesetre hallgatott, senki még csak nem is sejtette mi történt (kivéve persze hármójukat), de egy ősz végi utazás megváltoztatta a helyzetet. Lucien, Gonzago és az abbé együtt utaztak – már hidegek voltak a napok, Gonzago vastag, gesztenyeszín prém köntösbe burkolózott, ezúttal kalapját mogorván az ülésre hajította, s haja is kibomolva, hosszan, puha és vastag gallért képezett válla felett. Az abbé fekete kabátját az orráig húzta. Lucient majd megvette mellettük az isten hidege. Bőre még jobban elsápadt, ajkai valósággal úgy rémlettek mintha ki volnának festve. Az út hosszú volt és unalmas, az abbé elbóbiskolt, most válthattak volna pár szót, de Gonzago is lehunyta szemét, szuszogott párat majd végigdőlve a kocsi párnázott ülésén elaludt. Lucien nem tehetve mást maga is csatlakozott – végigheveredett azon a keskeny részen, amit Gonzago meghagyott neki. Arra ébredt, hogy a hideg már nem dermeszti tagjait és fekvése is kényelmesebb. Gonzago magához ölelte álmában és szorosan, nyakig betakarta vastag selyemmel bélelt köntösével. Lucien mosolyogva kibújt ura karja alól és fölé hemperedett. Gonzago is ébren volt, egymáséba ütközött nyitott szemük.
– Fenség… – súgta mély áhítattal Lucien, arca olyan volt a fagyos erekben áradó vértől, mint egy ifjú szellemé és éppannyira kifürkészhetetlen is. Gonzago nem tudta gúnyolódik-e vele, még nem különült el benne álom és ébrenlét, megemelte fejét, Lucien pedig előrehajolt. Vöröslő ajkai megnyíltak és ráforrtak Gonzago torz szájára. Azon az emlékezetes alkalommal nem váltottak csókot. Most hosszú ideig maradtak így, ízlelgetve a pillanatot, a másik nyelvét, száját, ajkait.

Az abbé nyitott szemmel mosolygott rájuk a szemközti ülésről.

Lucienre másnap már a kúria pincéjébe zárva virradt a napvilág. Messze voltak már azok az idők, mikor az egykor itt lakó földesurak, Gonzago apjának ősei saját tömlöcükbe zárathatták kegyvesztettjeiket. Ennek ellenére a fiúnak minden bizonnyal voltak már jobb órái, mint amit a hideg, zuzmarás-nedves falak között töltött, a dohos és állott levegőn, pár patkányt szórakoztatva. Mégis visszavágyta őket, mert hírtelen az undok, bajszos rágcsálók a legkívánatosabb társaságnak rémlettek, amikor belépett hozzá látogatója: az abbé. Az ajtó bezárult mögötte és nem nyílt ki, még hosszú órákig. Aztán feltárult s távozásával, Lucien újra magára maradt: immár a sarokban kuporogva, arcát térdére szorított karjai mögé rejtve – és később se moccant.

Órák teltek el. A mellette hagyott gyertya fénye rég ellobbant, viaszba fúlt. A fiú megremegett – remélte, csak álmodta, ami történt, és remélte, hogy csak álom volt, hogy újra moccant a kilincs. Ám a zár megint pattant, ezúttal halkan, bizonytalanul, mintha nem kulcsának engedelmeskedne óbor zamatú hangján, amin a régi hordókkal társalog. Leárnyékolt lámpa tolvajfénye kúszott be, Lucien vállára óvatos érintés ereszkedett. Ő felemelte fejét. A látogatója Gonzago volt.

Azon az éjjelen vihar tört ki, igazi nyár-lelkű vihar, olyan, ami percek alatt érkezik, és fél óra alatt elmossa az utakat, a vándor lába alól elviszi a talajt, néha pedig marokkal szórja a jeget. Két sárral borított alak támolygott a faluból kifelé vezető úton egymásba kapaszkodva. Újhold volt, és szó szerint koromsötétség borult a földre, egy-egy fellobbanó villámfényében látszott az út,- legalábbis ahol lennie kellett, most rohanó gyors vizű szennyes patak szaladt. A messzeségben, az ellenkező végen néhány fáklya imbolygott pár percig, aztán az eső szinte eltörölte fényüket. Gonzago és Lucien – mert ők voltak a két menekülő, nem örülhettek sokáig az eseménynek, hiszen minden a legjobb úton haladt afelé, hogy nemsoká az ő lángjukat is kioltsa- amennyiben belefolytja őket a rohamosan duzzadó áradatba, vagy csak az is elég, ha reggelig a partján rekednek.

A szabálytalan villámok fényében nehéz volt tájékozódni. Kettejük közül Gonzago volt, aki még úgy, ahogy látott valamit, de még az ő szívverése is megállt, mikor az egyik távoli fellobbanás szaggatott fényaurába vont egy, mintha közvetlen előttük álló alakot. Nem tudták megállapítani kicsoda, micsoda, magas e vagy alacsony. Köpenybe burkolózott a vihar ellen, ami most úgy lobogott a testén, mint a varjúszárny. Megszeppenve álltak szemben, a következő villámra várva, ami pont fejük felett robbant égő szikrákat, a dörrenésbe majd megsüketültek.
– No lám csak – szólalt meg az idegen és hangja olyan bájos volt, hogy jobban meglepődtek, mintha valami rekedt torok ugatott volna rájuk. – Lord Gonzago és a kis barátja. Nem féltek, hogy meghűltök gyerekek? – és kis fejét hátravetve vidoran felnevetett.

A boszorkány állt előttük. Kiragadta őket a vihar és az üldözőik karjából.