Rosszlanyok.hu - A szexpartner kereső. Több száz igazi szexpartner kereső lány!!! CSAK VALÓDI KÉPEK, videók!!!

Gay szex sztori


Fejfájás..Kurva…Kibaszott…Fejfájás… PORQUI!?
A reggeli hírekre nyitom ki a szemem, majd nagyon lassan lecsurran valahonnan felülről a tudatom ép részébe a felismerés hogy egész éjjel ment a tévé. Egész hajnalban… Fülelni kezdek… Néma csönd… Annak az esélye, hogy bárki rajtam kívül fent legyen ebben a koszvadt lakásban egyenlő a nullával. Megpróbálok felülni, de ezzel csak azt érem el hogy legurulok a padlóra, mint egy feltekert rongyszőnyeg. Fáj a fejem bassza meg, és alig tudok mozogni. Alig emlékszek a tegnapra… Várjunk… Kicsit összehúzott szemöldökkel kezdem méregetni a velem egyvonalban lévő falról leakasztott képeket, majd megpróbálok felállni. Teljesen győzelem… Szóval akkor, most kezdjünk is el azon agyalni hogy mi történt tegnap.

„Remie… park…” – Egy szájhúzás kíséretében áldom magam hogy még erre is emlékszek. „A bár…” Itt megállok az agyalásban egy röpke pillanatra, és az ajtó felé nézek. A név úgy zendül fel bennem, mint valami református templom harangjai, majd mintha rövidfilmet vetítenének a fejemben megrohannak az emlékek. Először vigyorogni kezdek, aztán pedig kevés kell ahhoz hogy el ne bőgjem magam… Két férficsoport létezik az életemben. Azok akiket csak dugni jó, másra nem igazán alkalmasak. Naná, ezek vannak többen… Minden utcasarkon, minden bárban… És vannak azok akik nem adják könnyen magukat, viszont intellektuális gondolkodásmódra képesek, azonkívül hogy érzékborzolóan kívánatosak. Ezen csoportba eddig két ember fészkelte be magát. Remie, és… Racine… És Racine majd nem meg volt… Na jó, azt hiszem jobb lesz ha abbahagyom ezt a fajta gondolkodást és kihúzok a fürdőszobába. Mióta itt van azóta valahogyan én is elékezdtem hülyeségeken filozofálgatni. Leginkább rajta…

Majdnem felkiáltok ijedtemben, amikor találkozok a tükörben magammal. A hajam úgy áll mintha áram futott volna végig az egész testemen, és nem a természetes színe miatt lenne ilyen sötét, hanem a hamutól, az arcom pedig olyan nyomott mintha egy pillanatot sem aludtam volna. Hogy a kibaszott életbe fogok én így utcára menni? Húzzak zacskót a fejemre?! És mindez azért a megaláztatásért, amit tegnap el kellett viselnem egy kis pisistől… Megáll az eszem… Nem ismerek magamra…! Tegnap simán megmásztam volna egy kis szaros 17 évest, aki még azt se tudja valójából, hogy honnan jött!? És bealszik… És megitta az eddig felhalmozott összes piámat, ami egy vagyonba került! Nem tudom őszintén szólva, hogy miért nem bírom túl tenni magam ezen az egészen. A legjobb lenne, ha elfejteném tényleg, mert nem sok jó sülne ki belőle, ha Racine rájönne mit csináltunk majdnem az éjszaka. Enyhén idegbajt kapna… Mégis amikor megpróbálom a hajam egy fésűvel és pár csepp vízzel elviselhetőbbé tenni odatéved a pillantásom a fürdőkádra, és minden eszembe jut. Minden… Hirtelen felkapkodok pár cuccot, és mint aki magának is simán képes lenne bemesélni, hogy siet valahova, kimenekülök.

Nevezhetném a helyzetet, komikusnak, nyerőnek, vagy bárminek. Mégis csak egy fanyar mosollyal tudom kommentálni a hálószobámban zajló majdnem mennyországot az üres sörös dobozok társaságában. És hogy mi bajom van? Nem tudom, egyszerűen keserű elégedetlenség rázza végig a testem minden egyes porcikáját. Sajnos valahol évekkel ezelőtt sikerült elvesztenem a naivitásomat is a szüzességemmel együtt, ezért rögtön tudom hogy az elmúlt pillanatokból egy porszemnyi emlék sem maradt mostanra. A csókok ízéből ítélve is azt kell megállapítanom, hogy Racine még enyhén fogalmazva is sík részeg volt, tehát emlékek, vagy komolyabb folyamatok tárolására valószínűleg nem volt képes. A problémát inkább az jelenti, hogy nem ittam eleget ahhoz, hogy az emlékeim eltűnjenek. Igaz egy egyenes vonalon még mindig nem valószínű, hogy végig tudnék menni, de sajnos még mindig józanabbnak tudhatom magam, mint a szobámban pihenő személy…
– Damien… – Nem igazán rettenek meg Racine nyöszörgő hangjától, inkább csak meglepődök. Elég visszanéznem a vállam felett, hogy meglássam a betegesen ittas fejet, és kis hijján tényleg a röhögés fog el, hogy ez a srác mennyire járatlan még piálás terén. 18 évesen én már szinte az összes párizsi kocsmán túl voltam, és meg voltak a legvadabb kalandjaim. Racine? Racine inkább tűnik egy kis ártatlan virágszálnak, mint vérbeli férfinak. Most is egy szál megnyúlt pólóban, és alsónadrágban szédeleg ki, eléggé mutatva a tegnapi piálás utórengéseit. –Mit csinálsz? – amint észreveszi szemrehányó pillantásomat nekidől a falnak, hogy kicsit józanabbnak tűnjön. Lilás szemei fakóak, és alig látszanak a sűrű szempillák fogságától. Szinte idáig érzem, hogy sajog a feje, és hányingere van…
– Szerinted mit csinálok? Összepakolom az általad kint hagyott szemetet… – Próbálok inkább tényleg a szemétre koncentrálni, de az akaratom semmit sem ér… pedig már sikerült elérni hogy kerek 5 percen keresztül ne gondoljak rá. És most megint itt van.

Racine kábultan végignéz a mellettem lévő szatyrok tartalmán, majd kicsit elképedten mutatóujjával dörzsölni kezdi a homlokát. Pocsékul néz ki, nekem pedig az egyik pillanatban őrjönghetnékem van, a másikban viszont szarrá tudnám röhögni magam rajta.
– Ezt mind én ittam? – bólintásomra az amúgy is hófehér bőr még tovább sápad, majd egy mintha egy halk basszameget hallanék kicsusszanni a szájából. – Akkor ez a magyarázat arra miért hasogat annyira a fejem… – Nyög fel, mintha most sajnálnom kéne, de nem teszem. Mindenféle tolerancia nélkül felhúzom a szemöldököm, majd feltápászkodom a padlóról, hogy ne kelljen le néznie rám, mert olyan érzésem van, hogy mindjárt legurul a feje a fájdalomtól. – Én…Én nem tudom miért… Csak az abszintra emlékszem… – Kezd el hevesen dadogni mikor a szatyrokat felmarkolva sétálok közelebb hozzá.
– Az abszintnál azért kicsit több volt… – Mosolyodom el kicsit fölényesen. A legnagyobb hátulütője, és előnye az ivásnak ha te emlékszel arra amire a másik nem. Márpedig én mindenre az utolsó pillanatig emlékszek. Rac csak pár percig állja a pillantásom, majd öklendezni kezd, aztán a másnaposság azon rendje és módja szerint belohol a fürdőszobába, és majdnem belefejel a vécékagylóba. Nem jellemezném a hangokat amik az elkövetkezendő percekben betöltik a lakást, körülbelül mintha egyedül lennék, teszem le a szemetet bejárathoz és visszatérek a szobába. Összeszedni összeszedtem, levinni már ő fogja…

– Tudod az ivást, ha eddig még nem csináltad jó ha kevesebb mennyiséggel kezded… Jó hogy nem kaptál alkoholmérgezést… – Jegyzem meg pillekönnyű érdeklődés nélküli hangon, mire egy kócos vörös fej bukkan elől a fürdőszobából.
– Honnan tudjam, hogy mennyit iszok!? Amnéziás vagyok! – Ha ezzel valami okot akart adni az elfogyasztott ital mennyiségére, akkor elég szarul csinálja.
– De ez nem jogosít fel arra, hogy a házamban lévő összes piát megidd… – Kihangsúlyozom hogy a testében lévő alkohol az én birtokomban állt egészen addig amíg ő ki nem sajátította. Ha nem nézne ki ennyire szarul, talán az ebből következő következtetésemet is megosztanám vele, miszerint ha az én itókám az ő testében pihenget, akkor ezzel akaratlanul is hozzám tartozik az egész teste, amit én mélységesen nagy delíriummal el is fogadnék. Erre nem válaszol, ezért úgy döntök, folytatom. Ideje nyélbe ütni az üzletet ha már ennyire messzire mentünk a múlt éjjel. – És mondtad, hogy egy árva fityinged sincs, hogy az itt töltött napjaidat fizesd… Akkor csodálkoznék, ha ezt a tetemes mennyiségű italt ki tudnád nekem fizetni… – Szorul a hurok Racine nemde? Nem tudom mit gondoltál amikor lenyelted az első kortyot… Hogy majd ezt is elnézem neked ingyenesen? Pár percig újra néma csönd közöttünk, majd lassan kivonaglik a fürdőszobából és szikrázó már sokkal józanabb tekintettel rám néz. Ez felébresztette… Gondolhattam volna…
– Mi a fészkes fenét akarsz? Mivel fizessek? – Nos lenne pár ötletem, de azért…
– Vidd lejjebb a hangod, itt az egyetlen sértett most én vagyok… – Nézek végig rajtam tudatva kettőnk kapcsolatában a fölényemet, mire kissé felfújja magát.
– Még is miért kell ekkora mennyiségű piát tartani ebben a házban?! Elvégre egyedül élsz, nem?!
– Semmi közöd hozzá… Mégis minek kellett akkora mennyiségű piát magadba önteni basszameg?!
– Kétségbe voltam esve… – Válaszolja suttogva. Nem is sejti hogy tudom miről van szó. Hogy vallott… Én pedig úgy teszek, mint aki nem tud semmiről. Talán így neki is könnyebb…
– Nem az a bajom hogy ittál, hanem hogy ennyit! Ha esetleg még később jöttem volna haza, ki tudja mi történhetett volna veled!
– Nem kell aggódnod értem, köszönöm… – Racine elfordul, és ékes jelét adva annak hogy halálian komolyan otthon érzi magát a hűtőhöz megy, és kiveszi az első kezébe akadó dobozos gyümölcslevet.
– Nem aggódok érted, de ha beleesel valami üvegbe, vagy megüt az áram, nekem kell feltakarítanom a vért és fizetnem a temetésed… – Vágom rá kapásból kicsit már dühösen. Nehogy már a végén még ő legyen kiadva, hogy kérdőre merem vonni?! Lenne még miért…
– Ha ennyire zavar az, hogy csóró vagyok, akkor nem értem, hogy miért engedted meg hogy itt lakjak!? Vagy várj csak… Tudom…nem bírná el a fene nagy büszkeséged, ha azzal a tudattal kellene élned hogy kidobtál egy kis pisist az utcára, és lehet hogy már régen halott… – Valahogy nem moccan meg bennem semmiféle indulatosság. Továbbra is fagyos nyugodtsággal nézem, ahogyan egyre emelkedik a hangterjedelme, és ahogyan minden egyes apró zugba megpróbál beférkőzni, hogy beletiporjon a büszkeségembe. Bizonyára észvesztő örömet jelentene neki a tudat, hogy tegnap már megtette, de ez az én titkom, ami a fapofa mögött marad, ha rajtam múlik örök időkre.
– Ha ennyire tudod a választ akkor, miért kérdezed meg? – Sikerült megfognom. Kiönt a pohárba magának egy kis innivalót, majd elmélyülten belenéz. Bizonyára emlékezteti valamire, amire nagyon nem akar emlékezni.
– Reménykedtem benne, hogy nem az a típusú ember vagy, akit 2-3 nap alatt ki lehet ismerni… – Közli vonakodva a megállapítását, mire tőlem csak egy nevetésre futja, de még mielőtt hagyná, hogy válaszoljak, gyorsan témát vált. – Szóval mit akarsz tőlem? Azt akarod hogy FORRÓ hálámat fejezzem ki a MELEGséges nagylelkűségedért, és kegyelmedért?
– Hmm… – úgy teszek, mint aki komolyan elgondolkozik a hirtelen ajánlaton, majd kajánul vigyorogva lépkedek hozzá közelebb. Racine arcára felkúszik a rémület, bizonyára leesett neki a tantusz hogy mit mondott, amikor pedig megmarkolom az állát, összepréselt ajkai közül egy halk nyögés ocsúdik fel. – Eléggé csábító ajánlat, de ennyivel nem érném be… –

Kedvesen susogva cirógatom meg orrommal az arcát, közben pedig élvezem, ahogyan kapkodja a levegőt. Vajon az izgalom, vagy a méreg készteti rá?
– Akkor meg… Mit… Mi a francot akarsz?
– Hát nem elég egyértelmű? – a falon fent csüngő maradék képtömeg felé fordítom a fejét, majd lassan hozzátolom az arcát a sajátomhoz, hogy még véletlenül se tévesszen célt a pillantása. Röpke pillanatok töredéke az egész… Amint eljut Racine másnapos agyáig hogy a képeken akarom viszont látni úgy lök el magától mintha rá akarnék ragasztani valamiféle járványt.
– SOHA…! Értetted!? Belőlem soha nem lesz modell…! Pláne nem a tiéd! – Tör ki, mintha csak azt kértem volna, hogy szerepeljen egy pornófilmben. Azok után, amit ő ajánlott szerintem ez igencsak egy lightos kérés, nem értem miért van ennyire megütközve.
– Pedig minden adottságod meg van hozzá… … Olyan vagy mint egy neveletlen kiscsikó… Modortalan ugyanakkor gyönyörű… – kezem újra az állához téved, és az előbbinél erősebben markolom meg. Egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Nem tudnám elmondani milyen tekintettel találkozok. Le kéne fényképezni, de még maga a kép sem adná vissza azt a halhatatlan harciasságot, ami a lila íriszből kúszik láthatatlanul felém akárcsak egy kígyó, de még mielőtt hagynám, hogy belém marjon, elkapom a fejem, és szabadon engedem.
– Akkor viszont sürgősen találd ki, hogy mivel fogod kifizetni az elfogyasztott piát… – Váltok hirtelen közönyös hangszínre, ami Racone másnapos agyát újra gondolkodásra ösztönzi, mivel egy elég kiábrándító fájdalmas grimasz húzódik az arcára.
– Mégis mit kéne tennem… Mit rejt neked a modellkedés…? – Valóban ennyire kiismerhető lennék. Ez a kérdés több volt mint gyanakvó. Egy pillanatra tényleg úgy tűnt mintha emlékezne pár eseményre a tegnapi napból, aztán kénytelen vagyok arra hagyatkozni hogy pusztán csak bemeséltem magamnak.
– Csak ártatlan modellkedés az egész… Tudod, felkapsz bár ruhát, kiállsz, pózolsz és ennyi… – Magyarázok, miközben széttárom a kezem. Voltaképpen tényleg ennyire egyszerű. És hoppá. Pont a bájos egyszerűsége rejti magába az igazán komoly nehézségeket.
– Ha ennyire egyszerű nem értem miért nem keresel valami hivatásos modellt… – vakarja meg tudatlanul a fejét, mire csak mosolyogni tudok.

– Tudod nem mindig a tapasztalt modellek a legjobbak. Nekem mindig szerencsém volt az amatőrökkel, akiket én fedeztem fel…
– Akkor velem eléggé elbasztad, vagy csak véget ért a szerencsekorszakod… – Közli fanyar őszinteséggel, miközben meghúzza a gyümölcslevet. Egy apró kósza csepp megmenkülve csurran végig az állán magával csalogatva ezzel a pillantásom. Nem tudom miért viselkedek ennyire nevetségesen. Másra se tudok gondolni, csak arra, hogy milyen jó lehet annak a cseppecskének, és milyen jó lenne nekem ha azt én tüntethetném el onnan…
– Én nem így gondolom… – Jelentem ki ezúttal tényleg őszintén mindennemű hátsó szándék nélkül. Voltaképp jó hogy itt van. Addig sem vagyok egyedül.
– Miért? Megittam a piádat, itt lógok a nyakadon, emellett semmire sem vagyok jó az égvilágon… Kész hülye vagyok. Nem is értem mit keresek még itt egyáltalán.
– Ne túlozz Racine… Az ivással kapcsolatos dolgot most beszéltük meg, az emlékeid pedig majd eszedbe jutnak. – Paskolom meg barátságosan a vállát, miközben azt figyelem hogy miként érhetnék ártatlanul mégis közvetlenül újra hozzá.
– És… Mégis… mikor kellene kezdenem? – Teszi fel bátortalanul a kérdést, nekem pedig apró örömet okoz hogy tényleg érdeklődik iránta.
– Hát… felhívom az embereket, akikkel dolgozok, megbeszélem velük hogy mikor lenne nekik jó. És… – Gondolkozni kezdek, és gyorsan összeállítok magamban egy tervet. – Holnap?
– Holnap?
– Igen holnap. Ma élvezed a másnaposság észvesztő örömeit, holnap pedig, mint tiszteletbeli harmadnapos el is kezdheted törleszteni azt amit megittál. – Láthatólag nagyon örül annak hogy ennyire hamar mozgósítani tudom a csapatomat.
– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt akarod Damien..
– Ezt akarom Racine… – Megpróbálom nem teljesen elárulni magam, de valahogyan nehezemre esik titkolni hogy mennyire örülök, hogy beleegyezett. Szerintem a szemeim elárulnak mindent… Valahogyan úgy is meggyőztem volna, de könnyedén belement, ez pedig – bár nem tud róla- akaratlanul is megmozdított egy lavinát. Bennem. Benne… Kettőnk között. – Ez most minden vágyam…
– Eléggé sovány vágyaid lehetnek… – Nevet fel halkan majd az órára tekintve felsóhajt. – Csinálnom kéne reggelit igaz? Bár lassan már ebédet kellene… – Fordul vissza a konyhaasztalhoz, és valami olyasmi mozdul meg bennem ami még eddig soha.
– Hagyd csak… Zuhanyozz le és tedd rendbe magad, addig összeütök valamit… – Kicsit szemrehányó pillantás. – Na jó… Megpróbálok… – Szabadkozom, és igyekszek továbbra is olyan határozott lenni, mint amilyen eddig voltam.
– Nem kell kinyalnod a seggem csak azért mert beleegyeztem hogy a modelled legyek… – Közli ezt a lila szempár tulajdonosa pár pillanatnyi méregetés után. Nem lehet átverni. Fenébe…
– Csak kicsit hagyd magad kényeztetni basszus… – Nézek rá legalább olyan komolyan ahogyan ő is, és ezzel kezdetét veszi az újabb farkasszemes harc, amit ezúttal meglepő módon ő szakít meg rövid időn belül.
– Rendben… – Motyog az orra alatt és mintha csak elkapta volna a hányinger kissé vörösödő fejjel rohan be a fürdőszobába. Meztelen talpának hangjai jellegzetesen végigfutnak a szobán, majd a vékony vonzó test akárcsak egy tündér újra eltűnik a szemem elől. – De semmit se gyújts fel… – Nem tudom hogy a fürdő szoba torzítja e el így a hangját… Hirtelen olyan lágynak,és szégyenlősnek tűnik mintha rejtegetne valamit…
– Igyekezni fogok… – Nézek vágyakozva az apró fénysugár felé, ami egyre jobban keskenyedik, majd végleg bezárul az ajtó előttem…

***

Szinte az egész napom azzal telt hogy összeszedtem a fotózáshoz a csapatot, és már majdnem beesteledik mire eljutok odáig hogy tényleg mindenkit beszervezzek a holnapi munkálatokba. Az egész rendkívül körülményesen történik… Mintha egy kesztyűvel próbálnál összeszedni pár gombostűt…
Nekem még is sikerül. Igaz hogy az egész rohadt nap és pár tojás megy rá, de végül is mindegy. Még magamnak is félelmetes bevallani, hogy mennyire akarom, hogy sikerüljön a holnapi nap. Egyszerűen ide-oda rohangálok a lakásban a telefonnal nem törődve semmivel. Még egy hormontúltengéses tinédzsert is lekörözök. A hangom lassan rekedtessé válik a sok beszédtől, és a türelmem is végtartalékaiból él, ezért Racinenak csak hálás tudok lenni, mikor úgy dönt magában, hogyinkább nem zaklat egy árva szóval sem és igyekszik túl élni a másnaposságot nélkülem. Figyelemmel követte az egész napos szenvedésemet, egy hófehér köpenyben üldögélve, néha el elbóbiskolva. Nem szólt egy szót sem, csak csillogó lila szemekkel követte minden egyes lépésemet, majd mikor huzamosabb ideig nem emelem telefonhoz a fülem megpróbálkozik a kommunikációval.
– Nagyon sok macera van ezzel a fotózással… – Kommentálja halkan, visszafogottan a napi programot, mire csak bólintani tudok. Minden egyes percben csak arra tudok gondolni, hogy a mobilomnak a vécékagylóban vagy az alattam lakó öreghölgy virágágyásában lenne e jobb helye.
– Még nem láttál semmit. – Mosolyodok rá kimerülten. – Baszott nehéz összeszervezni egy fotózást másnapra, vagy akár 2 hétre rá. Nehéz összekaparni az olyan típusú embereket, akik inkább éjszaka élednek fel, reggel pedig még a mosott szar is aktívabb, mint ők.
– Kicsit furcsa, hogy mindent egyedül csinálsz…
– Mivel én vagyok az egész bagázs vezetője, nekem jut az a megtiszteltetést, hogy rendkívül kedves hangon összehívjam a munkatársaimat amikor munka van… Ez persze nem mindig működik zökkenő mentesen. De ezt te is hallottad… – Nézünk mindketten a telefonra, majd egy morgással leteszem az asztalra, hogy tőlem minél távolabb legyen.
– Hát nem álmaim melója az biztos… – Hátra dől a kanapén, és megrázza a fejét. Ez körülbelül úgy hangzott mintha erősen fontolóra vette volna a modellkedés hivatásos elsajátítását is. Érdekes srác… Még bele sem kezdett és már ilyeneken törné a fejét?
– Manapság már nekem sem az… – Fut ki a számon hirtelen a beismerés. Racine egy röpke percig megilletődve tekint rám, majd szótlanul bár de arra buzdít, hogy magyarázzam meg az előbbi kijelentésemet. – Amíg azért csinálod, mert élvezetet, örömöt lelsz benne, addig még a kezdetleges amatőr képeid is hemzsegnek az élettől, a vágytól, hogy profibb akarsz lenni. Amikor hivatásossá válsz akkor meg már mindent pénzért csinálsz… Magazinoknak megrendelésre, határidőre… A hobbidat megszámlálhatatlan gáttal ruházzák fel, és így egyfajta kötelességeddé válik. Akkor is csinálnod kell ha éppen nincs hozzá kedved. Ha éppen szomorú vagy… Vagy mással akarsz lenni. – Fut ki belőlem az élettapasztalat egy mély sóhajjal együtt. Még sosem mondtam ezt el senkinek. Senkit sem érdekelt. Nem hiszem, hogy pont Rac lenne a kivétel. Meg van neki a saját gondja is.
– Szóval valamikor szerettél fényképezni igaz? – A képekre néz, én pedig őt nézem. Számomra is kérdés, hogy miként vagyok képes ekkora önmegtartóztatásra. Itt ül előttem egy démonian tökéletes fiú, aki bár hevesen ellenkezik a közeledésem ellen, valahol belül mégis sikolt azért, hogy újra és újra megérintsem. – Ez nem olyan dolog amit csak úgy el tudsz sajátítani. Ehhez tehetség kell. Neked pedig tehetséged van… – Vallja be kissé pironkodva, mire akaratlanul is erős késztetést érzek arra, hogy visszakérdezzek.

– Ez most valamiféle bók volt?
– Frászt… – Nevet fel kicsit cinikusan. Vörös hajszálai mozdulatának engedelmeskedve hajolnak ide-oda a levegőben. Hol a gépem? – ez egy jóravaló megjegyzés volt. Egy kritika a képeidre, egy olyan embertől, aki egyáltalán nem is ért hozzá. Voltaképp vehetnéd úgy is, hogy nem szóltam semmit. Bizonyára tudod magadról, hogy jó képeket csinálsz, egyébként nem csinálnád, és nem tennéd ki a falra.
– Tévedsz. Ez a munkám. A képeket pedig nem én raktam ki… – Elhallgatok, és inkább magamban fejezem be a mondatot. – „Hanem Remie erőltette minden áron, hogy pakoljam ki őket a falra, ha már ilyeneket csinálok.”
– Hanem?
– Egy számomra nagyon kedves személy addig húzta az agyamat, amíg a végén elegem nem lett és ki nem tettem őket a falra… – Cigaretta a szájban, gyújtó a kézben. Remegni kezd a lábam ettől a témától.
– Oh, szóval létezik olyan ember, aki elviseli minden hülyeségedet? – Racine szemöldökfelhúzással jelzi mennyire komolyan gondolja ezt a totálisan udvariatlannak tűnő kérdést, amire most nincs kedvem egy epés és rendkívül sercegő választ kitalálni. Szerintem nem is vagyok annyira elviselhetetlen. Legalábbis nem vagyok elviselhetetlenebb Nála…
– Létezik. – Ez az egyszavas válasz szintén nem okozott számára nagy meglepetést. Csak egy széles bágyadt mosollyal jelzi a ki nem mondott szót, én viszont tisztán hallom a fülemben: Tudtam…
– Kíváncsi vagyok milyen pasi lehet…
– Édes… – Jellemzem egy szóval Remie által hagyott emléket a fejemben, ami belém itatódott, és nem hajlandó eltűnni.
– Fúj… – Mosolygós fintort vág, és ettől nekem is nevethetnékem támad. Röhejes… pont annak a srácnak beszélek az ex szerelmemről akivel össze akarok jönni. Ezzel csak azt bizonyítom be magamnak, hogy még mindig nem vagyok teljesen túl rajta.
Tudom, hogy ezt senki sem várja el tőlem. Csak én magamtól. Ám túl lenni egy több éves kapcsolaton korántsem tűnik olyan könnyűnek, mint ahogyan azt én elképzeltem. Ha a szerelem nem is, a ragaszkodás, és a másik iránti végeláthatatlan hiány valahogyan megmarad, mint egy heg a testen.
– Sétálni akarok. – Jelentem ki hirtelen mire Racine fehéres arcáról eltűnik a mosoly, és kicsit furán néz rám.
– Már sötét van… Ilyenkor?
– Ilyenkor… – Ismétlem meg a szót, és nem is titkolja, hogy totál hülyének néz.
– És mégis… Miért? Minek? – Pattannak ki belőle a kérdések. Látszik, hogy a legnagyobb sértésnek venné, ha felugrasztanám a kényelmes helyéről ahol egész nap tespedett. Már pedig fel fogom!
– Egész nap bent rohadunk egy házban, ne mondd már, hogy neked nem hiányzik egy kis séta…! Elvégre Párizsban élünk vagy mi a franc… Elvileg itt nap, mint nap nyüzsög az élet.. Főleg este…
– Nem vagyunk kibaszott turisták Damien… – Olt le, de ez most nem hat, nem mintha bármikor máskor tekintettel lennék arra, mit mond. Valahogyan friss levegőt akarok érezni, és nem csak úgy, hogy kinyitom az ablakot és kidugom az orrom. Sétálni akarok.
– Akkor… Tegyünk úgy, mintha azok lennénk… – Rántom meg a vállam, majd mikor még mindig cseszik megmozdulni kicsit türelmetlenebb hangon folytatom. – Öltözz fel. Kimegyünk…
– Imádom az ilyen agyatlan ötleteidet… – Racine tekintete a falon köt ki, kifejezve azt, hogy mennyire rajong a kinti sétákért.

– Mozdulj már!
– Semmi kedvem. – Kezd egy nyavalyogni, én pedig úgy érzem magam mintha egy óvódással laknék ideiglenesen együtt. Egyszerűen kiborító, és felőrli a maradék türelmemet is.
– Kérdezte itt valaki, hogy van e kedved vagy sem?! – Förmedek rá mérgesen, és még mielőtt válaszolhatna megragadom a karjánál fogva és felhúzom a kanapéról. Racine nem az a fajta ember aki segítségedre van, ha el szeretnél érni valamit. Sőt! Lépten nyomon megaláz, és magasról szarik arra, hogy ezzel esetleg a véleményedet tereli rossz irányba amit róla alkotsz. Elég abszurd helyzet, én sem hiszem el amikor 10 percnyi noszogatás után sem hajlandó engedelmeskedni, ezért kénytelen vagyok letérdelni elé, és mint egy magatehetetlen gumibabára feladni a… Igen ebben a percben tudatosul bennem, hogy tényleg csak egy rohadt köpeny van rajta. Tekintetem rögtön megtalálja a tőle nem messze lévő célpontot, Racine pedig rögtön észreveszi, hogy rájöttem, miként használhatom ki könnyedén a dacosságát. Tényleg nem nyerő helyzet neki, ha a derekával pontosan egy magasságban van a fejem, de nekem viszont annál kedvezőbb, és ezt a felismerést nem is rejtegetem az arcomon.

– Jó, jó felöltözök, ha ennyire akarod… – már éppen beadná a derekát, menekülve a lehetőségtől, hogy tényleg hozzáérjek, de nem szalasztom el a kínálkozó lehetőséget.
– Már késő… – A fehér anyag végébe markolok, és nem tud szabadulni. – Elég gyakran győz a hevességed az eszed fölött nemde? – Nézek fel egyenesen a szemébe, mire Racine szólni nem tud, csak hebegni habogni, a méregtől. Ez a kérdés teli találat volt a büszkeségébe, és szinte az arcára van írva, hogy a megfelelő súlyú visszavágó mondatot keresi.
– Elég gyakran győz az agyad felett a farkad nemde? – Hát ez nem volt elég hatásos sem erős. Mintha kezednél kijönni a gyakorlatból… Majd máskor…
– Természetes, hogy minden egyes általad adott alkalmat… – Mosolyogva válaszolok majd az utolsó szó előtt egy hosszú pillantást vetek az előttem lévő hófehér anyagra. – megragadok…
Racine feje először irdatlan vörösségbe gyullad, majd egy leírhatatlanul érdekes hang következtében kirántja a kezemből a köpeny szélét, és elmenekül az egyik szobába felöltözni.
– Csak vigyázz… nehogy a megragadott alkalomban te szívd meg! –Próbál fennköltséget, és fenyegetést préselni a hangjába, de az egész egy remegő tinédzser erőltetett védekezésének tűnik, amivel görcsösen próbálja rejtegetni megilletődöttségét és kétség kívül az is. Vissza se néz, úgy igyekszik eltűnni a szemem elől mintha egy két lábon járó bomba lenne, ami mindjárt felrobban. Nagyon jól tudom mit csinálok, hogy az idegein táncolok, hogy más normális esetben már rég pofán térdelt volna, de Racine teljesen máshogy viselkedik. Amint közelebb kerülök hozzá egyértelműen megzavarodik, és menekülni próbál. Ezt a viselkedést pedig már ismerem… Innentől általában már egyenes út vezet az ágyig, ha nem éppen pont Racról lenne szó. Nála kétszer annyit kell pedálozni, kétszer annyi egóromboló megjegyzést kell elviselni, amíg beadja a derekát. Sőt lehet, hogy talán még többet is. Ilyenkor elgondolkozom, hogy érdemes e ezt Érte egyáltalán végig csinálni. Aztán amikor visszalépked hozzám egy pólóban és egy farmerban, ami megint csak az én ruházati gyűjteményemből van, óhatatlanul is érzem a választ az egész testemben. Igen. Túlságosan is sokatmondó volt az éjszaka ahhoz, hogy csak úgy némán elsétáljak az emléke mellett. És bár azóta is számtalan alkalmam nyílt volna rá, hogy magamévá tegyem, én várok. Várok. Mégpedig arra, hogy ő könyörögjön nekem, hogy érjek hozzá, és ő ajánlja fel magát, ezzel beismerve, hogy a zavarodottsága kétség kívül miattam van, és nem csak azért kötekedik velem mert ő ilyennek született.

– Menjünk… – nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, még akkor sem mikor felállva újra Racine pironkodó alakjával találom szembe magam. Mindenféle kommentár nélkül az ajtó felé veszi az irányt, és próbál nem arra koncentrálni, hogy ne vágjon fejbe a mosolyom miatt, de már pusztán a mozdulatában is tisztán lerí, hogy pokolian idegesíti az öntudatos mosoly. Én pedig nem vakarom le magamról, az biztos…
– Mégis miért kellett jönnöm ha hozzám se szólsz? – Alig, hogy teszünk pár lépést már pattogni is kezd. Hangja ércesen cseng, mintha egész nap dolgoztattam volna, pedig én voltam az aki igazán dolgozott. – Fáradt vagyok.
– Oh te szegény. Belefáradtál a seggelésbe, vagy mi? – Nevetek fel miközben élvezem ahogyan az éjjeli fények játszadoznak az árnyékokkal.
– Rohadj meg…
– Azért annyira nem is vagy fáradt. Káromkodni még egész jól tudsz. – Paskolom meg a vállát, de ellenkezve lesöpri a kezemet.
– Muszáj neked mindig engem baszlatni? – Visít fel mártír hangon, és tényleg csak nevetni tudok. Egész érdekesen jönne ki ha anélkül viselkednék így vele, hogy bármilyen okot is adott volna rá.
– Nincs más ember a lakásban, a másik meg te is olyan seggdugacs vagy, akinek minden második mondata majdhogynem vérlázító. – Elfordítja az arcát. Tudja, hogy igazam van, mert nem válaszol. Elvégre ez a legegyszerűbb. Megértem. Minden egyszerűbb annál, minthogy beismerje, hogy most nekem van igazam. Nem is várom el tőle. Ő nem az a fajta ember…
– És miért jöttünk le? – Témaváltás. Nyerő opció ha nem akarsz tovább az előző témáról beszélni, és a nyafogó hangszínt sem kell hozzá megváltoztatni.
– Mondtam már. Sétálni. – Mélyet szippantok a friss levegőből, de csak egy lenéző fintort kapok tőle. Hát nem egy természetbúvár az biztos.
– És merre sétálunk…?
– Kikötő…
– Isteni… Nem láttad még elégszer?
– Veled még nem. – Nem ezt a választ várta, mert hirtelen levegőt is elfelejt venni, aztán mintha semmit nem mondtam volna lépked tovább, kicsit gyorsítva a tempót. Nem néz rám egyenesen a földet nézegeti, mintha attól félne, hogy ha rám nézne akár csak egy villanásra is mindent elárulna a pillantása. Kétség kívül ha most karon ragadnám és magamhoz húznám, számomra kedvező véglegetekkel zárulna le ez a nap, de az túl egyszerű lenne. Ennek ellenére a viselkedéséből ítélve komolyan felmerül a kétely bennem, hogy vajon tényleg nem emlékszik semmire a félbemaradt közös kis ágyjelenetünkből, vagy csak annyira szégyelli, hogy még titkolni próbálja a maga előtt is?
– Igen. Kurva izgalmas lehet Velem megnézni a Szajna parti kikötőt Damien… Felér egy Oscarral, mi?
– Sose tudhatod. Neked bizonyára nem élvezetes, ha ennyire ellene vagy a dolgoknak… – Húzom magammal az egyik kicsit sötétebb utcába ami egyenesen a parthoz vezet. Itt már nem kíséri utunkat a lámpák fénye, kellemetlen sötétbe burkolózva megyünk egymás mellett, és csupán csak a másik lépteinek zaja biztosít minket arról, hogy még egymás mellett vagyunk. Az egész őrjítően romantikus, szinte már én érzem magamban a késztetést, hogy lassan megfogjam a kezét, ám még mielőtt megkísérelném megtenni, inkább összekulcsolom magam előtt a karjaimat, és úgy sétálok tovább.
– Utálom a sötétet… – Hallatszódik balomról hosszú némaság után a kijelentés.
– Miért?
– Mert ilyenkor a fejemben is iszonyú nagy sötétség uralkodik. Üresség tátong. Nincs mire emlékeznem, nem jut eszembe semmi amire gondolhatnék… – Újra és újra elfelejtem, hogy amnéziás, és megfeledkezek arról is, hogy olykor-olykor megértő legyek vele. Pedig lehet, hogy néha komolyan szüksége lenne rá…
– Figyelj, van amikor jobb emlékek nélkül létezni a világban, mint tele keserű nyomokkal megsebzetten élni. A tudattalanság néha megváltást okoz… Egyébként meg legyél türelmes. Biztos sokkot kaptál, egyik percről a másikra nem fog visszajönni a memóriád. Ahhoz idő kell.
– De még is mennyi?
– Nem tudom. Bizonyára még nem dolgozta fel a tested a történteket, vagy valamiért visszatartja őket, hogy ne akadályozzanak. Az is lehet, ha újra visszatérnének az emlékeid beleroppannál.
– Így viszont úgy érzem magam, mint egy robot a nagyvilágban, aki nem tud magáról semmit, csak a nevét, meg, hogy körülbelül hány éves, de azon kívül semmit az égvilágon.
– Ha éppenséggel tudni akarod. Egy földre pattant vörös szikra vagy a Pokolból, aki örökké lángban ég…
– Örülnék, ha most az egyszer félretennéd a költői énedet Damien. Ettől ugyanis nem leszek nyugodtabb… – Halad mellettem zsebre vágott kézzel. Tényleg zavarja az emléktelen lét. Hogyne bántaná, mikor az egyetlen ember kibe kapaszkodhat az egy olyanfajta ember mint én…
– Mondom, légy türelmes..
– Lassan kétségbeesett vagyok, nem pedig türelmes.
– Nem lesz semmi bajod hidd el. Nem hagynám… – Mondatomra felpillant, és a lámpákból idáig szűrődő sápadt aranyos fényben látom a szemeit megcsillanni. Pontosan mellettem van, csupán csak meg kellene mozdítanom a karomat, hogy hozzáérjek.
– Mit mondtál?
– Rám vagy bízva… – Magyarázom ki az előbbi felindulásomat, mintha csak természetes lett volna.
– 30 napig… – Közli csalódottan, de igyekszik nem nagy hangsúlyt fektetni rá.
– Amíg vissza nem kapod az emlékeidet… – Gyors hangszínváltoztatás meghozza a hatását. A mellettem felhangzó ritmikus lépéssorozat abbamarad egy leheletnyi pillanatra, aztán csak egy rekedtes szégyentől túlfűtött hangot hallok.
– Erről nem volt szó… – Megállok én is, de ezúttal nem fordulok felé. Csak bámulok a sötétségbe, és hallgatom a némaságot, amelyet Racine szapora lélegzetvétele tesz mézédessé.
– Hát most már van…
– Még is, hogy jön az ki, hogy teljesen csóró vagyok, még is nálad lakom? – Komolyan mondom, rajongani tudok a zavartságáért amikor ilyen tempóban hadarni kezdi a mondanivalóját. Látszik, hogy ideges, a szavak végeit rendesen elharapja, egy turista például aligha értene belőle valamit. Bizonyára örül, hogy nem látom az arckifejezését, mert igyekszik minél jobban a lámpafénytől el, a sötétbe húzódni. Viszont én még így is tisztán látom. A tekintetét, amely lilásan belém fúródik, és kémlelően próbálja kiolvasni, hogy ezúttal mik a szándékaim.
– Majd leszel a modellem és kész… Nekem ez elég nagy fizetség.
– Elment az eszed… – Amilyen hirtelen megállt olyan gyorsan kezd el trappolni.
– Az lehet. – Fordulok utána mosolyogva. – „Mert te elvitted…”
Mint aki görcsösen be akarja hozni a lemaradását. Szinte már előre siet, aztán amikor az utca végéhez ér újra megáll, és bevár amíg én komótosan beérem.
Innen már tisztán érezni a Szajna illatát. Hiába a csúf kikötő, az éjjelbe belecsilingelő víz hangját nem töri meg a betontömeg kegyetlen szilárdsága. És engem most nem is igazán érdekel, hogy miként néz ki a feketébe burkolózó táj, mikor egy számomra sokkal érdekesebb látvány toporog nem messze tőlem, bombázva a kételyeivel.
– Most merre? – Néz fel rám mikor percek múlva is csak ácsorgunk a sötét semmi közepén. Mivel sokszor járok ide, megszokott lépésekkel indulok meg a kikötő felé, de kizárólag csak azután, hogy a vékony ujjakat a markomba zártam.
– Erre… – Kezdem el vezetni, Rac pedig bátortalanul lépked utánam. Nem sietünk, lépteink visszaverődnek aszfaltról egészen addig amíg el nem érünk egy bizonyos pontig. Itt már hidegebb a levegő, és leírhatatlanul más az illat. Hihetetlen, hogy idáig nem ér el a város mocskos bűze, a fanyar elegancia, a francia fényűzés, és erkölcsi fertő… Nem…Tévedtem…
Racine mögém lépked ám egymásba kapaszkodó kezünk még mindig nem válik szét. Meglepő módon húzódik hozzám közel, és beletelik jó pár percbe mire leesik miért is dörgölőzik annyira.
– Fázol, mi? – Nem látom az arcát, hátamba fúrja és élvezi a testem melegét. Tisztán érzem ahogyan remeg, és ez akaratlanul is mosolygásra késztet.
– Kicsit… – Racine vallomása elfullad a kabátom szöveteiben, homlokára csusszanó hajszálai pedig csiklandozni kezdik a homlokomat. Nem is gondoltam, hogy ilyen magas… – Elfelejtettem kabátot hozni…
– Odaadom az enyémet… – Feleslegesnek tartom megjegyezni, hogy kabátja amúgy sincs, ezért inkább elsőbbségben részesítem a bennem tökéletesen elrejtőzött úriembert, és felajánlom a sajátomat.
– De… – Feláll a szőr a hátamon ettől a már túlságosan i romantikus pillanattól, még is a szájára csúsztatom a a kezem, és a lehető leggyorsabban kibújok a kabátomból, hogy a két vékony vállra terítsem.
– Nincs de… Nem fázhatsz meg.
– És te…?
– Én eddig sem fáztam, és ezután sem fogok. – Mondom a kicsit aggodalmas pillantásra, majd pedig áldom az állóképességemet, hogy a hűvösség nem hatol át teljesen a csontjaimon. Rac csöndben marad, de még a sötétségben is tisztán kivehető, hogy teljesen meg van illetődve. Sőt lassacskán már kezd valami kellemetlenül csöpögős dologba át menni az egész, még sem tudok tovább menni. Inkább ott ácsorgok vele a hátamon, ugyanis amint visszafordulok újra a hátamhoz bújik, ezúttal viszont a bal karom mellől kikuksolva. Pont úgy nézhetünk ki mint egy pár…
– Sokszor jössz ki ide? – Álmos hangja úgy hallatszik mint valami távolról jövő monoton zümmögés, csak a teste felől áramló rezgésekből tudom megállapítani, hogy ő beszél.
– Csak amikor gondolkozok valamin…
– És most min gondolkozol?
– Rajtad.
Racine torkából leírhatatlan hangeffekt tör elő, ami leginkább nevetéshez hasonlít, de nem mernék rá megesküdni.
– Nevetségesnek tartod? – Kérdezem felháborodva mire igenlően bólint egyet.
– Rajtam felesleges agyalnod. Megfejthetetlen vagyok még saját magam számára is… – Ha mástól hallanám menten azon kezdenék gondolkodni, hogy hogyan lehet valaki ennyire egoista, de amint egy amnéziásról van szó. Nos abban az esetben ez az egész szöveg átértékelődik valami kétségbeesett segélykéréssé, amit akkor se tudnál megadni neki, ha a lelkedet ajánlanád az ördögnek.
– Azért próbálkozni lehet, nem?
– Nem… – Elég egyhangú választ kapok ahhoz, hogy jogosultságot érezzek a sértődésre. Ám sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas arra, hogy elhúzódjak tőle, mikor még mindig feltűnően közel van hozzám.
– Racine… – Nem tudok mást kipréselni magamból, csak a nevét. Valahogy a hangomban minden benne van. A napok alatt született vágy, hogy ne csak az emlékeit akarja visszakapni, hanem félretéve őket koncentráljon a jelenre, vegye észre, hogy mennyire meg akarom érinteni, és, hogy csupán az tart távol tőle, hogy kiskorú, és nem tud magáról semmit. Utálom ezeket a gondolatokat. Ismerem őket, tudom mit jelent ez nálam, és komolyan gyűlölöm őket. Szinte már küzdeni sem tudok az ellen, hogy lassan a mögöttem álló alakkal szembeforduljak, és egy néma arcsimogatással adjam tudtára, hogy nem menthetem meg. Magamtól az ördögtől, nem tudom megóvni… Nem tudom ,miért nem bírok magammal egyszerűen feszít az érzés, hogy itt él velem egy angyal és nem engedi, hogy szeressem. Ám ezt elmondani képtelenség… És egyébként sem lenne reális, hiszen még alig ismerjük egymást, ezért hallgatok. Majd talán ha nem lesz ennyire zavart… Csak engedne már el…
– Még mindig fázok… – Közli határozottan, és mintha nem lenne tudatában annak, hogy homoszexuális vagyok, és vonzódom hozzá, magához húz. Kezeim meglepetten állnak meg a levegőben, és hosszú pillanatokig csak pislogok a mellkasomra hajtott fejre, ami nyugodtan, sőt ártatlanul suttogja belém a forróságot.
– Felmelegítelek… – Ujjaim a nyakára csusszannak, majd óvatosan még is tudatos mozdulattal az arcom felé emelem a fejét. Racine tudja, hogy mire készülök. Teljesen tisztában van vele, ezért is állok meg egy röpke percre. Csattanjon csak, üvöltsön, rúgjon, csípjen harapjon… De nem csinál semmit. Csak a forró lehelete csapódik az arcomra, és tisztán érzem a türelmetlenség illatát. Mintha a hűvösség is azt kérdezné sürgető hangon, hogy mire várok még?
Azt hiszem feladom a saját szabályaimat, mikor újra megcsókolom. Valami leomlik bennem, ami iszonyatosan nagy mentális fájdalmat okoz, ám az elsöprő forróság mellett, ez is csak egy szúnyogcsípésnek tűnik. Mindent elmos a meglepetés, hogy a maró szavakkal telitömött száj, most készségesen nyílik meg előttem, sőt a nem is olyan ismeretlen nyelv, kicsit óvatosan kezd el kutakodni az én területemen. Nem tudom finoman csókolni, olyan vadul tapadok rá, hogy teste gyengéden roppan egyet szorításomtól, de még mindig nem történik semmi. Rac újra gyanúsan készséges, és egy pillanatra még az is felmerül bennem, hogy talán még is maradt még ma estére abból a kis piából, és azt itta meg. De nem, ez a csók édesen józannak tűnik, és még akkor is nehezen tudok lemondani róla mikor ujjaival a torkom olyan részét nyomja meg, ami könnyedén a halálomat okozhatja. Elválok tőle, és igen várom a pofont, aminek a csattanó fájdalma nem ér fel azzal az időtlen, másodpercnyinek tűnő végtelen álommal, amit most kaptam, de csak megilletődött sóhaj kel fel a nemrég csókolt ajkak közül.
– Hmm… Tényleg fázol. Remegnek az ajkaid… Sőt az egész tested… – Suttogok halkan, és kivételesen arroganciától tiszta a hangom. Némasága reményt gyújt bennem, hogy talán még sem volt „hiábavaló” a csók, de Racine nem hazudtolja meg önmagát. Amint észhez tér, és tudatosul benne, hogy csókolóztunk az éjszaka közepén, a szabad ég alatt rögtön támadásba lendül.
– Damien… – Sosem éreztem még emberben ekkora zavaradottságot, amikor kimondta a nevem. Egyszerre szökött fel a gyűlölet ugyanakkor a vágyakozás érzése a érces gyermeki hangban. Mintha tőlem várna választ az érzéseire, amit a csók szított benne. Én viszont válasz nélkül hagyom, és kába megrészegített tekintettel figyelem ahogyan összefogja magán kabátomat, mintha alatta anyaszült meztelen lenne, majd elszakítja magát tőlem és minél távolabb araszol. A sötétben is tisztán kivehető a zavarodott lilás tekintet, egészen addig amíg a folyónak nem fordul. Mély sóhaja kell szárnyra a levegőben, és a lámpafénytől fakó-narancssárga haját felkapja az éjjeli szél. Csak nézem, csillogó szemekkel a sziluettjét, közben pedig azt kívánom, hogy bárcsak egy pillanatig se bánná a találkozásunkat. Pedig most bizonyára bánja…
– Minden modelleddel ezt csinálod? – Tör fel belőle a kérdés, és kicsit hülyén érzem magam. Ha azt mondom, hogy igen, akkor előttem az esélyt arra, hogy valaha is komolyan vegyen. Tehát az egyetlen választásom hogy…
– Szerinted minden modellemmel ezt csinálom? – Kerülöm ki a biztos poklot, hogy hazudjak neki, ezért inkább, kérdést teszek fel. – Racine nem von érte kérdőre, túlságosan is elfoglalja azzal magát, hogy saját magában tisztázza a csókot.
– Össze…zavarsz… – Tájékoztat végül, tőle nem megszokott remegő hangon. Hirtelen én sem tudom eldönteni, hogy az emléktől remeg, vagy pedig csak a hideg rázza az ívelten vékony testet.
– Nem áll szándékomban. Vagyis nem teljesen… – Kicsit örülök, hogy sikerült elcsábítani a sétára. Például ez nem történhetett volna meg ha a fényesen kivilágított otthonomban ültünk volna. Nem kaptam volna arra biztos választ, hogy összezavarom… És mégis, mind amellett, hogy valahol rohadt büszke vagyok magamra, a torkomban iszonyatos érzés támad. Én most akarom érinteni, én most akarom érezni. Úgy érzem magam tegnap óta, mint aki megindult élete legőrjítőbb hullámvasútján lefelé a levegőben hagyva oly sok é